A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-01 / 14. szám
Kiállítás Színek és leletek Ha a minirecenziók rovatában nem lennének túlságosan feltűnőek (ráadásul ide nem illők) az aránytalanul hosszú címek, ezt írtam volna e nyúlfarknyi szöveg fölé: Dolán György alkotásai a Szlovák Nemzeti Múzeumban. Nem emlékszem ugyanis egyetlen olyan esetre sem, hogy szlovákiai magyar — ráadásul aránylag fiatal — képzőművész éppen itt mutat(hat)ta volna be műveit. S aki látta az április 3-ig még megtekinthető kiállítást, bizonyára egyetért velem abban, hogy ez a Dolán Györgyöt ért megtiszteltetés nem csupán a szponzorok bőkezűségének köszönhető: a Szlovák Nemzeti Múzeum néhány földszinti helyiségében ezúttal a reprezentatív épülethez méltó műalkotások kaptak — ha csak egy hónapra is — helyet. Dolán György festményeiben már líbiai tartózkodása előtt is volt valami, ami egyedivé, sajátossá tette művészetét, ötévi afrikai tartózkodása azonban olyan — képzőművészetileg is megragadható és Dolány György: Holnap 2 kifejezhető — élményekkel-tapasztalatokkal gazdagította a művészt, amelyeknek képi "lecsapódása" egészen új — tájainkon legalábbis mindmáig fel nem fedett — esztétikai értéket és minőséget képvisel. Dolán ugyanis bemerészkedett a Szahara ősi titkokat őrző — egykor élettől nyüzsgő, mára halott — birodalmába, ahol felfedezte művészete számára a (jóllehet nagyon távolról) mindannyiunknak ismerős, mert közös múltunkat jelentő kőkorszakot, s ennek számos tárgyi emlékére (főleg nyíl és dárdahegyekre) is rábukkant. E tárgyi emlékeket aztán a Szahara homokjával együtt beépítette műveibe. A "nyíl- és dárdahegyek mellé, melyek önmagukban is művészi értékek hordozói, alkotásaiba — korunk szimbólumaként — rideg fémtöltényeket is helyez" — olvassuk a kiállítás katalógusában, ez azonban így egyáltalán nem igaz. A "rideg fémtöltények" ugyanis tulajdonképpen puskagolyók, melyekből kettőtkettőt úgy forrasztott eggyé a művész, hogy ennek az egyetlen puskagyolyónak két "vége" legyen: ha bárkire kilövöm, nemcsak azt a másikat, magamat is óhatatlanul megölöm. Ezzel egyébként csak azt akarom mondani, hogy Dolán György Színek és leletek című kiállítása nem csak mint látvány effektiv: a gondolati-filozófiai töltésnek sincs híján. Varga Erzsébet Folyóirat Erotika, erőszak, halál A Nagyvilág című világirodalmi folyóirat januári-februári öszszevont számának vezérmotívuma a szexualitás és az erotika, amelyet az itt közölt írások a halállal, a megsemmisüléssel hoznak összefüggésbe. Már az indító írásban, Georges Bataille francia író esszérészletében, melynek címe: Erósz könnyei, az erotika történeti áttekintését olvashatjuk a szerző erősen szubjektív megközelítésében. Az író az erotika megszületését a Homo sapiens megjelenésével kapcsolja össze. Szerinte az erotika az, ami megkülönbözteti az embert az állattól, ám a születő erotikával együtt a halállal való foglalkozás is megjelenik. Az erotika a szexuális tevékenység alapja. A szexualitás mint "tiltott gyümölcs" általában tilalom alá esett. A tilalmat pedig át kellett hágni. Az erotika eredetileg a vallásos élet része volt, a kereszténység azonban megpróbálta megszabadítani a világot az erotikától, s ez a törekvése, sajnos, visszaütött. A világot óriási erőszakhullám árasztotta el, ami nemcsak kegyetlen háborúk kitörésében nyilvánult meg, hanem egyre gyakoribbá vált a szexuális kegyetlenkedés is, a szadizmus. (A szerző valószínűleg megfeledkezik pl. a kereszténység előtti kor orgiákkal kombinált kegyetlenkedéseiről.) Mára már a háborúk is elgépiesedtek, a borzalmak leértékelődtek, s még a háborúban is a munka lesz az alaptörvény. "Az embernek két időre van szüksége, hogy eljusson lehetőségei határáig. Az első a tombolás ideje, a második az eszméleté." A negatív deviancia, a kegyetlenkedés a témája a folyóirat két remek novellájának is. Az első Angela Carter brit írónő tollából való, aki filozófiai művet is írt a pszichohorrorról. Az úr című novellája egy emberi mivoltából kivetkezett szadista vadászról szól, aki kedvtelésből ölt, nem pedig pénzért. Amikor megunta az afrikai állatok gyilkolását, áthajózott Dél-Amerikába, hogy az ottani állatok pusztításában élje ki magát. Az őserdőben egy indián lányt vásárolt magának, s ha beleunt az állatok öldöklésébe, brutális szexuális vágyának a lány lett az áldozata. Jurij Mamlejev elbeszélését, az Egy individualista füzetét olvasva úgy éreztem, mintha maga Dosztojevszkij írta volna, aki a túlvilágról figyelte az irodalomban manapság uralkodó divat, a negatív deviancia istenítésének egyre több silány darabját, s lejött megmutatni, hogyan kell a borzalmakat jól megírni.-melaj-Rácz Olivér: Babonák könyve Amikor 1993. január 21-én Rácz Olivér 75 éves lett, erről a — más esetekben nagyon is kereknek s ünneplésre méltónak tartott — évfordulóról az A Héten kívül talán csak a Szlovák Rádió magyar adása emlékezett meg, az irodalmi lapok (melyeknek az irodalmi értékeket a leginkább számon kellene tartaniuk) mélységesen hallgattak róla: az irodalomra figyelő olvasó ebből nem éppen alaptalanul következtetett arra, hogy Rácz Olivért mint írót egyszerűen "leírták", elhallgatják — s talán el is hallgattatják. Az esztétikai érték azonban a kritikusok hallgatásától, a születésnapi köszöntők elmaradásától függetlenül az, ami. Rácz Olivér pedig akkor' is jó író, a szlovákiai magyar irodalom egyik legműveltebb, legszélesebb látókörű, legsajátosabb stílusú alkotója, ha az irodalmi lapok nem vesznek tudomást róla, illetve (lásd az Irodalmi Szemle esetét) csak akkor vesznek róla tudomást, ha már egy jeligés (légyegében tehát "anonim") irodalmi pályázaton is a legjobbnak bizonyult. Rácz új regénye, a Madách Kiadó gondozásában megjelent Babonák könyve — a legsikerültebb s leginkább méltatott Rácz-regényekhez és -elbeszélésekhez hasonlóan — önéletrajzi indíttatású-ihletésű, amire egyébként a főhős neve: Hernádi (Álom) Tivadar is félreérthetetlenül utal. Az alapötlet — hogy a különböző (kisgyerekkori, iskoláskori stb.) babonák kapcsán is végig lehet kísérni egy ember életét — pedig alighanem egyedülálló irodalmunkban. S jóllehet könyvének előzéklapján az író arra figyelmezteti az olvasót, hogy "ebben a regényben nem történik semmi", legalábbis semmi különös, aki végigolvassa a könyvet, arra a megállapításra jut, hogy ebben a regényben bizony sok minden történik, sokkal több minden, mint egyes "posztmodernnek" titulált írásművekben, amelyek vannak, léteznek ugyan, de lényegében érdektelenek, mert üresek. Az új Rácz-regény nemcsak cselekményes, tartalmas, elgondolkoztató, hanem olvasmányos (!) is. Csak sajnálhatjuk, hogy mindezt — talán a nyomda hibájából? — túl színtelenre, kifejezéstelenre sikerült bontója nem hangsúlyozza...-er-18 A HÉT
