A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-01 / 14. szám
OTTJÁRTUNK — kérdezi tőlem. A tanítónőről megtudom, hogy ő az egyik a kettő közül, akik a magyar osztályban tanítanak. Még egy kicsit beszélgetünk, aztán elbúcsúzom. Kint már érezteti hatását a tavaszi nap. A tanítónő kikísér. Az udvaron diákok játszanak. — Tanító néni — üvölt az egyik. — Zolika ivott abból a "vodából", ami nem is "pitná". — Sokat ivott belőle? — kérdezi a pedagógus. — Csak egy keveset — kiabálja a gyerek. — Akkor nincs semmi baj — nyugtatja őket a tanítónő. — Mi az a "voda" magyarul — kérdezem a körém csoportosuló gyerekektől. — Hát... az az, ami a csapból folyik — mondja félénken egy hosszú hajú kislány. — Meg a kutakban is "voda" van — állítja magabiztosan egy kisfiú. Az iskolában tett látogatásom után megállók a polgármesteri hivatalban. A falu "bírája" már az ajtóban áll. Kíváncsian érdeklődik, mit is mondtak az iskolában. Mondom, elég visszafogottak voltak. Rólam nem mondtak semmit? — kérdezi. — Hát... Önről nem is beszéltünk, válaszolom. A polgármester láthatóan megkönnyebbült. Dióhéjban felsorolta, milyen gondokkal kell megbirkóznia a falunak. A problémák itt is ugyanazok, mint bárhol másutt Szlovákiában. A pénzhiány, a növekvő munkanélküliség, a bűnözés terjedése mindenre rányomja bélyegét. — Tudja sok mindent szerettünk volna megvalósíta-Valahol Közép-Szlovákiában A polgármestert keresem egy nógrádi kisfaluban. A falu kihalt, sehol egy lélek. Végre felbukkan egy férfi. Megtudom tőle, hogy a polgármester már reggel elment a járási székhelyre, s még nem jött vissza. Közben egy terjedelmes asszonyság jelenik meg az egyik udvarban. Hallja ő is, hogy a polgármestert keresem. — Az már pedig nincs idehaza — erősíti meg. — Láttam reggel, hogy elment. Nos, ha már így alakult, más riportalany után kell néznem. Mivel ezen az alig pár száz lelket számláló településen csak egy Jednota üzletet meg egy kiskocsmát fedeztem fel, amiből arra következtetek, hogy a magánvállalkozások terén nem igazán jár elöl a falu. A kocsmával szemben áll a falu iskolája. Földszintes épület, mindössze négy helyiség van benne. Két tanterem, egy aprócska szoba a néhány fős tanítói karnak, s egy folyosó. Ami rögtön az elején meglep: az iskolában mindenki szlovákul beszél, holott a község lakóinak jó része — csaknem kilencven százaléka — magyar nemzetiségű. Az iskolában három tanítónő fogad. Azt mondják, ők tudnak arról, hogy ma egy újságíró érkezik a polgármesterhez, ám annak hirtelen el kellett utaznia. — De ha vár egy kicsit, még beszélhet vele — mondja az idősebb tanítónő, akiről megtudom, hogy az iskola igazgatónője. Bevallom, kicsit meglep a falusiak tájékozottsága a polgármester lépései felől. Ha egyszer kiteszi a lábát a községből, arról szinte mindenki tud. — Kis falu a miénk. Itt az embereknek nem lehetnek titkaik egymás előtt — állítja a másik tanítónő. Aztán az iskoláról beszélgetünk. Büszkén mondják, hogy néhány évvel ezelőtt még nem is volt szlovák osztály a faluban, de mára már ez megváltozott. A gyerekek fele-fele arányban járnak a szlovák, illetve a magyar osztályba. — Tudja, amikor én idekerültem, az emberek jóformán nem is tudtak szlovákul — mondja az egyik tanítónő, akiről nem tudom megállapítani, hogy azért vörös az orra, mert fázik, vagy azért mert már felhajtott néhány kupicával. — Szerencsére, most már nem így van — folytatja. Sokszor jönnek hozzám a szülők tanácsot kérni, milyen iskolába írassák csemetéjüket. Hát én minden alkalommal elmondom, jobb a gyereknek, ha szlovák iskolába jár. Kiskorától megtanul szlovákul. Magyarul meg már úgy is tud. Nézze csak meg — húz elő egy dossziét. — Itt van fehéren feketén, hogy a környéken hány szaktanintézet, középiskola szlovák tannyelvű. Hát nem jobb annak a diáknak, ha már úgy kerül ki az iskolából, hogy jól tud szlovákul? ni, de hát nincs miből — tárja szét kezét a polgármester. Utoljára még egyszer megkérdezi, hogy az iskolában nem panaszkodtak-e rá a tanítók. — Tudja, nem a legjobb a kapcsolat közöttünk — tájékoztat. Még egyszer megnyugtatom: az iskolában, amely két házzal odébb van a polgármesteri hivataltól, senki egy rossz szót sem szólt a polgármesterről. Igaz viszont, hogy ott engem teljesen más dolog döbbentett meg. A polgármester nem részletezte, miért rossz a viszony az iskola meg a községi hivatal között. Érdekes volt viszont, hogy amikor kimentem a polgármesteri hivatalból összefutottam azzal a tanítónővel, aki a magyar osztályban tanít. Megkérdezte, sikerült-e beszélnem a falu elöljárójával. Miután igenlően bólintottam, az asszony egy sóhajtást elnyomva csak annyit mondott: ez egy kis falu. Kevés itt a munkalehetőség. Az élet egyre nehezebb, az emberek egyre idegesebbek, s ott marják egymást, ahol tudják. Útban hazafelé már csak azon gondolkodtam: vajon a tanítónő megállapítása mennyire jellemző más településekre. KAMONCZA MÁRTA A HÉT 5