A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-25 / 13. szám
SZABADIDŐ Ardamica Ferenc Sárgadinnye, uborka, óriástök Távol álljon tőlem, hogy eme rövidke történetet holmi ócska, ízléstelen anyósviccekkel vezessem be, netán elcsépelt, rosszmájú célzásokat tegyek arra vonatkozóan, hogy ki a jó indián, illetve anyós, esetleg hová kellene elásni e drága kincset! — satöbbi... Előre bocsátom — most már hosszú idő óta! — semmi bajom az anyósommal Persze, nem mindig volt ez így. Eleinte... De ne vágjunk elébe az eseményeknek, kezdjük talán a legelején! Amikor nőül vettem őnagysága bé leányát, a fagyos szentek távozóban voltak, s az emberek szívében, valamint a kiskertekben javában dúlt a tavasz. Volt, aki dugványozott, volt aki palántázott — én és a feleségem mindkettőt szorgalmasan csináltuk. Anyósom épp látogatóba érkezett a menetrendet kínosan betartó vidéki buszjárattal. A dugványozásnál — erre vigyáztunk! — már nem ért tetten minket, de a palántázásnál még rajta kapott az ágyások között. — Hogy vagytok? — taszította fel a kérdésével a feleségemet az aprócska konyhakert közepén. — Köszönjük szépen, jól! — válaszoltunk kórusban az asszonynyal. — Akkor jó! — jegyezte meg csalódott arccal. — Ez meg mi akar lenni? — bökött megvetően a palántáimra. — Sárgadinnye! — válaszoltam meiidagadva, büszkén. — Sárgadinnye-e-e-e?! — esett ki kezéből a szatyor. — Becsaptak téged a piacon, édes fiam! Biztosan uborkamagot adtak dinnyemag helyett. Gyakran megteszik ezt a tapasztalatlan városiakkal a ravasz kofák. — Nem arra Ragyolc, amerre Losonc! — mordultam fel ingerülten. De azt a világért se árultam volna el, hogy a magot saját magam kapartam ki még tavaly egy roppant jóízű sárgadinnyéből, mostam át és szárítottam meg a napon, s valamennyi palánta a saját nevelésem. — Nonono! — mondta az anyósom, és védőén átkarolta feleségem vállát. — Ha bántana, édes lányom, nyugodtan gyere haza! A kapunk mindig tárva-nyitva áll előtted! Kishíján elröhögtem magam. Nem is volt kapujuk! — Sose megyek én sehová! — torkolta le a feleségem. — Másnap úgyis visszajönnék az uramhoz! Akkor meg minek csinálnám a balhét, no nem igaz? Ebben maradtunk. Az anyósom ezentúl naponta eljárt látogatóba, s egyszer sem hagyta ki, hogy tüzetesen meg ne szemlélje a konyhakertünket, s benne a dinnyepalántákat, melyek szépen növekedtek. — Mondhatsz, amit akarsz, édes fiam, én ezeket egytől-egyig uborkának nézem! — jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a kúszó indákról. Amikor a dinnye már javában virágzott, eluntam a megjegyzéseit. — Elég ebből, mamuka! — szóltam rá, mert az "anyuka" megszólításra nemigen állt rá a nyelvem. — Fogadjunk!... Ha uborka lesz rajta, egyet se szakítok le róla, maga leszedi, elviszi, és felgyalulja uborkasalátának a vasárnapi sülthúshoz... Ha viszont sárgadinnyét terem, akkor én fogyasztom el. A lányával. Abból maga mamuka nem eszik! Áll az alku? Itt a kezem, nem disznóláb! Az anyósom nagy kegyesen fogadott ugyan, de miután a feleségem elvágta a fogadást, vérig sértve eliszkolt — és nem jött egy darabig. A sárgadinnye közben beérett. Istenuccse, kénytelen voltam letérdelni a konyhakert közepén, és megimádkozni, hogy "add már, Uram, az anyósomat!" — Hol voltál ilyen sokáig, anyuka? — kérdezte tőle a feleségem szemrehányóan, amikor imám meghallgatásra talált. — Ki sem látszottam a dologból! — hazudta a lányának szemrebbenés nélkül. Még folytatta volna, de elcsuklott a hangja. Nem csoda! Mert akkor már behoztam a kertből a két legszebb, legérettebb sárgadinnyét, az asztalra helyeztem, kettévágtam, kibeleztem, meghámoztam, apró kockákra vágtam őket, nyakon öntöttem két deci rummal, vastagon megszórtam porcukorral, majd nekiestem a porcelántál tartalmának. Mamukát csak most kezdte igaziból erőltetni a csuklás. A szája elé kapta a zsebkendőjét, abba fogta föl a nyálát, amely úgy csordogált, mint a nyolc hónapos csecsemőké, amikor fogzanak, holott tudvalévő volt, hogy mamukánál szó sem lehet ilyesmiről (már csak a koránál fogva sem!!!): mamuka műfogsort visel. Végül az anyósom nem bírta tovább a kínzást, és félretéve büszkeségét, megszólalt: — Engem meg se kínálsz, édes fiam? — Fogadtunk, nemde?! Maga sem kínált volna meg az uborkasalátával! — válaszoltam, és akkorát böffentettem, hogy az túllépett minden jóízlés határán. Amikor a dinnye és a rumszag szertefoszlott a konyha levegőjében, mamuka fölemelte lehorgasztott fejét, elvette ajkától a nyállal átitatott zsebkendőjét, és elsüllyesztette a táskájában. S csodák csodája, attól a pillanattól az anyósom gyökeresen megváltozott. Olyan szelíd tett, mint a ma született bárány. A tenyeremből eszik, a hócipőmből iszik. Nem hiszik? Nos — hogy igazat beszélek — mindjárt bebizonyítom egy másik történettel... Az idén tavasszal betértem a magkereskedésbe, és könnyelműen vásároltam egy zacskó tökmagot. Óriástök! — ez állt rajta. A zacskón a színes kép akkora tököt ábrázolt, hogy ha összehasonlítanánk a földgolyónkkal, az utóbbi szerény teniszlabdává törpülne mellette. — Mi lesz ebből, édes fiam? — érdeklődött óvatosan az anyósom (okulva az előbbiekből), amikor a kicsírázott tökmag előbújt a földből. — Óriástök, mamuka! — győzködtem feleségem szülőjét. — Akkora óriástök, hogy itthon be sem fogjuk tudni főzni! Be kell majd szállítani feldolgozni a konzervgyárba. — Mikorra érik be? — kérdezte hetek múltán az anyósom kíváncsian. — Szeptember kilencedikére! — vágtam rá megbicsakló hanggal, mert már augusztus volt, de a kúszó tökindákon még csak kanvirágok nyíltak. — Jó! — vette tudomásul a 26 A HÉT
