A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-25 / 13. szám
ÉGTÁJAK keveset táncoltam és sokat ittam, rettenetesen izzadtam, és szégyenkeztem, mert annyi ember nézett, én pedig világosan éreztem, hogy mindnyájan rólam sugdolóznak, hogy más a helyemben megbukott volna, és én csak azért érettségiztem le, mert az apám a sörgyár gondnoka, és főleg hogy a tanárok csak azért engedtek leérettségizni, hogy megszabaduljanak tőlem, csak azért, mert az apám, amikor negyedikben megbuktam és kőművesnek akartam kitanulni, akkor az apám a tanáriban meg az igazgató szobájában kijelentette, hogy akkor is leérettségizek, ha minden osztályt kétszer kell járnom. S nekem azon az érettségi banketten nemcsak az ingem izzadt át, hanem a kaucsukgallérom meg a szmokingkabátom is. Ezért aztán percenként kimentem a mellékhelyiségbe, és két tenyérrel locsoltam magamra a vizet, miközben a teremben tombolt a zene meg a vigasság. Olyan volt ez nekem, mint a vesszőfutás. És amikor megvirradt, amikor a virágos kedvű érettségizők és barátaik és szüleik és rokonaik már elindultak hazafelé, néhány osztálytársammal kiszaladtam a rétre, ott belevetettük magunkat a szénakupacokba, s hanyatt fekve néztük az égen az utolsó csillagokat. Feküdtem a hátamon, és hallottam, amint nagyot nyújtózom és kéjesen felvonítok, amint nemcsak az ingem gombjai röpülnek le, hanem lepattan az a gomb is, amely szmokingkabátom páncélját fogta szorosra, hanyatt feküdtem a harmatos szénában, osztálytársaim és a lányok marokszám szórták egymásra a szénát, kacagtak, és testük megint és ismét újabb és újabb szénakupacra zuhant. Mikor felkelt a nap, egymagám feküdtem ott, a hajam telis-tele szalmatörekkel, feltápászkodtam, és ujjánál fogva húztam magam mögött azt az én szmokingomat, és akkor útban hazafelé, miközben az emberek munkába igyekeztek, megállapítottam, hogy az érettségi banketten életemben először néztem szét magam körül, rádöbbentem, hogy a tudatlanság szilárd harangja mindig velem lesz, de erről tudnom kell... P.S./ Emlékszem, hogy az elemi iskola ötödik osztályában, amikor a szüleim elhatározták, hogy középiskolába küldenek, az ötödik osztály végén elindultam a záróbizonyítványommal, melyben néhány négyes és hármas volt, hogy aláírassam az elemi iskola igazgatójával. Bekopogtam az igazgatói szobába, nyílt az ajtó, és ott állt benne a kövér és hatalmas igazgató úr. Az egész ajtót kitöltötte. Elvette a bizonyítványt, aláírta, én az ajtóban várakoztam, az igazgató úr felállt az asztaltól, és az ajtóban odaadta nekem a záróbizonyítványt, s talán a biztonság kedvéért a szóbeli beleegyezésemre is igényt tartott. Szóval te valóban tovább akarsz tanulni? Bólintottam, és azt mondtam, hogy valóban, tovább akarok tanulni. A folyosón ragyogott a napfény, és Polanský igazgató úr se szó, se beszéd, olyan fergeteges pofont kent le nekem, hogy minden elsötétedett a szemem előtt, lágyan meglökött a pocakjával, és eget verő dörrenéssel bevágta mögöttem az ajtót. Azt hiszem, Polanský igazgató úr jós gyanánt előre látta összes tanulmányaim kimenetelét, mert nyomban megbuktam, és magaviseletén! kevéssé kielégítő volt, úgyhogy apám hazavitt a brünni nagyanyámtól, és azt mondta, hogy bukdácsolni otthon is bukdácsolhatok a gyönyörű nymburki reálgimnáziumban... Körtvélyessy Klára fordítása Az író március 28-án lesz nyolcvanéves Bohumil Hrabal ZSEBCSELEK (részlet) — Képzeljük el, hogy tizenöt vagy tizenhat éves vagyok, s megkérem Ont adjon tanácsot, miként kell élnem. — Határozottan emlékszem, s az életemből tudom, hogy amikor a kérdéses éveimben jártam, éreztem, hogy szinte lakozik bennem egy olyan nevelő, aki mintegy közli velem, mit kell tennem. Tanácsai nyomán azonban többnyire konfliktusba kerültem környezetemmel. De azáltal, hogy konfliktusba, összeütközésbe kerültem akár egyegy szép lánnyal vagy a barátommal, mindig le kellett küzdenem valamit. Mindig azt tettem, amit a bensőm tanácsolt. A nevelőm, házitanítóm. Amikor döntenem kellett, mindig rá hallgattam. Aztán nekivágtam az útnak, amelyet kijelölt. Nem néztem se jobbra, se balra, és az volt a benyomásom, hogy előttem angyalok igazgatják az utat, és hátul is vigyáznak rám. Ahogy most utólag eszembe jut, így elemez egy hőst, és általában mindenkit, aki ilyen. A tragédia metafizikájá-nak szerzője — egy hajdani hegeliánus, végül marxista, az egyik legjobb európai, sőt, szerintem a világ egyik legjobb esztétája, nos, ez az úr... — Lukács? — Természetesen! O is az én szerzőm. Meg a tanítóm is, nélküle úgy állnékitt, mint egy letépett kapuszámy... — Igen, ez volt a fiatal Lukács. Mondja, Önnek valóban mindig megsúgta a házitanítója, a spontaneitás, hogy mit és miként cselekedjék? — Sosem az elmém súgott. Már Dosztojevszkij megmondta, hogy pusztán az eszükkel nem jutnának messzire az emberek. Sose kértem senkitől tanácsot, mert ha ezt tettem, törvényszerűen mindent éppen ellenkezőleg kellett csinálnom. Már gyermekként makrancos voltam, makrancoskodtam... Szegény édesanyám. — Bizonyára voltak szerelmei és barátai, akikben csalódott, akik elhagyták Önt. — Kétségtelenül. Eltűntek az angyalaim. Nekem akkor a lábammal kellett kitapogatnom, hogy már-már szakadék tátong előttem. Mint egy igazi prémvadásznak, ki kellett vámom. Kivártam. Kivártam szorongva, igazi sötétségben, s vártam egy fénysugárra, egy utasításra, valakire, aki a kezét nyújtja. Ha valaki abban a bizonyos órában bekopogott volna Majakovszkij úrhoz, nem lövi főbe magát. Elég lett volna, ha legyűri azt a bizonyos pillanatot, de senki se jött, se egy barát, se egy nő, egyszóval Majakovszkij ugyanúgy érezhetett, mint én, egyszerűen csak várt... Én is hetekig vártam szorongásban, verítékben, gebedten, kialvatlanul, hogy csak jön valaki odakintről, s voltaképpen egy álruhás angyal volt az: megjött Pepin bácsi, egy angyal, aki Pepin bácsinak, aki Karel Marysko úrnak öltözött. Jött Olinka Micková, és azt mondta, gyere, Bogan, megyünk teniszezni... De én sose voltam olyan helyzetben, hogy a vonat alá akartam volna ugrani vagy vízbe akartam volna fojtani magam, éppen ellenkezőleg! — Es a halál, Hrabal úr? — A halálról már vallottam egyszer. Tudja, a halál egy levél, amit fehér krétával fehér táblára írnak, a halál egy elakadt írógép, egy automata, mely szörnyeket termel, láthatatlan fenyegető kéz, ujjak nélkül, a halál egy gyorsvonat zuhanása egy feneketlen szakadékba, egy felrobbant repülőből kiszóródó figurák. De az utolsó pillanatig fennáll az élet reménye, az aggályok, hogy már nincs mitől tartanom. Még ma este együtt lakomázol Abrahámmal... Isten azonban jól tudja, hogy inkább sose zabálnék! Felmondtam a halálnak... Én élni akarok. — Már említette, hogy autóbalesete után másként látta az embereket. Közel volt-e a halálhoz? — Amióta megműtötték, másként látom az embereket. Már messziről felismerem, ki az epebajos, messziről látom, miként csetlik-botlik a cukorbajos, látom a zavaros szemét, azt az édes kórt, amelyre mérleggel és kézbe vett órával kell ráhajtani, egy-egy hamuarcról fölismerem a repedező májakat, fölismerem azt, aki egy fél éven belül sírba száll, fölismerek minden szempárt, mely mindig mindentől búcsúzkodik, s már a túlsó partot kémleli. Látom, hogy az emberek többsége sántít és támolyog, látom a kialvatlan szemeket, fölismerem a pajzsmirigyre tapadó tenyereket, látom a kitépett bölcsességfogak okozta gyűrődést, látom a műfogsorok meg a parandentózis óvatos rágásait, látom a fájdalmasan lépkedő lábakat, a notórius korhelyek ujjainak reszketését, látom az asszonyokat, akik sírva jönnek ki a kórházból, mert a férjüket bent fogták, látom a férfiakat, amint kitámolyognak a közszolgáltatási vállalattól, ahol feleségük temetését intézték, s csak egy valamit látok, ami egészséges, az pedig az ifjúság. Az ifjúság pedig a szerelem betege. Vajon mindezt korábban miért nem láttam? Avagy rosszul láttam? Azért olyan kevés az öngyilkosság, mert ha az embernek már a nyelve hegyén a lelke, reménykedni és hinni kezd, hogy a rákos fekély eltűnik, hogy a besugárzással a ráktól megtámadott tüdő fölépül, hogy csoda történik. Innen azok a gyönyörű csillogó szempárok, amelyek mindig mindenkitől kiengesztelést várnak. Én az összes munkaeszköz közül a tűt szeretem a legjobban. A tűnek nem feje, hanem foka van, amelybe cérnát fűznek, s csak a befűzött tűvel varrhatnak. Olykor, ha fölnézek a holdfényes égboltra, határozottan érzem, hogy valaki fentről a holdfényt az elmémbe fűzi, s így oly dolgokat tudok meg, amelyekről addig semmit se tudtam. Néha az az érzésem, hogy a legnagyobb szerencsétlenség, ami az emberiséget érhette, az a túlságosan sok egészséges ember megléte. A világ legegészségesebb emberei valójában betegek és tele vannak szenvedéssel... Sértettek és megalázónak. Fordította és a kérdéseket feltette: SZIGETI LÁSZLÓ A HÉT 17
