A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-25 / 13. szám
EGTAJAK ÉLET SZ1H0K1V« NÉLKÜL BOHUMIL HRABAL Úgy emlékezem vissza arra a nymburki reálgimnáziumra, mint enyhén diszkordáns nebulók intézetére, ahol hét év alatt a gyerekek fiatalemberekké és kisasszonyokká válnak. Nekem azonban ez a fényes kastély az állandó rettegés siratófala volt, az a hely, ahol az összes, máig ki nem hevert stresszhelyzetet megéltem. Az éneken és a tornán kívül csak természetrajzból voltam elégséges, az összes többi tantárgyból nemcsak hogy bukdácsoltam, de el is hasaltam, mert nem tudtam tanulni. Abban az időben a tartós tudatlanság üvegharangja vett körül. Szégyenkeztem, amikor felszólítottak, vörösre gyúltan eldadogtam, amit az első sorban ülő osztálytársaim súgtak... s ettől még jobban megzavarodtam. így aztán féktelen mérgemben, hogy az iskolában senki sem vagyok, kifundáltam, hogy nekem is bele kell lopnom magam valamivel a tanáraim és osztálytársaim tudatába, nekem is lennem kell valakinek, hogy olyasmit kell tennem a tanítás alatt, amire a többiek nem képesek. így hát nagy önmegtagadással bizonyos galádságokat követtem el, a fejembe vettem, hogy önmagam fölé kell emelkednem, ahogy azt az amerikai groteszkekben Chaplin és Frigó és Harold Lloyd teszi. Az apró lázadások e pillanatait nem adták ingyen. Sokáig kellett gyűjtögetnem a bátorságot, hogy olyasmit műveljek, amiért aztán beírtak az osztálykönyvbe, és amiért kettest, sőt olykor hármast kaptam magaviseletből. És csodák csodája, az osztálytársaim szerettek akasztófahumoromért, mi több, néhányan rajongtak értem. így aztán a tanárok kérdésére adott briliáns válaszaikat a magam apró pimaszkodásaival egyenlítettem ki. Alighanem azért szerettek az osztálytársaim, mert olyasmiket mondtam vagy tettem meg helyettük, amikhez nekik sohasem lett volna bátorságuk... Hogy nem tudtam tanulni, hogy képtelen voltam kézbe venni a tankönyvet, s akár csak belelapozni, hogy hülyegyerek módjára nem tudtam figyelni a tanárok magyarázatára, ez feltehetően abból fakadt, hogy — miként édesanyám ötven év múltán is állítja rólam — gondolatban folyvást valahol másutt jártam. Ma úgy gondolom, hogy ezt az én másuttjárásomat az okozta, hogy iskoláim iskolája, egyetemeim egyeteme a sörgyár és a folyó és a fák és a végtelen séták és a lógás volt. Emlékszem, nemcsak az iskolában fordult elő, hogy gondolatban másutt jártam. A tudatlanság szilárd harangja kitartóan követett a városba és annak utcácskáiba. Valahányszor megállított valaki, hogy tudakozódjék valami felől, elvörösödtem, olyan zavarba jöttem, hogy akárcsak az iskolában, ostobaságokat válaszoltam. Ráadásul téves műveleteket végeztem, kiváltképp ha lánnyal álltam szemtől szemben. Ügyelnem kellett rá, hogy a gyönyörű arcocska és sok-sok lokni és masni láttán el ne aléljak a meghatódottságtól. És a többi emberrel való kapcsolatomat az határozta meg, hogy nemcsak akkor, hanem ma is rendületlenül érzem, hogy a többiek mindenben előbbre tartanak és mindenhez jobban értenek nálam. Komplexusaim voltak és vannak ma is, amikor emberek között vagyok, ezeket a kisebbségi érzéseket sihederként és fiatalemberként mindig a sörgyár személyzeti szobájában, a malátaszárítóban, a kádárműhelyben gyógyítgattam, ahol úgy hallgattam a malátafőzők és a kádárok beszélgetését, ahogy a tanáraimat kellett volna hallgatnom a reálgimnázium osztályaiban. Már diákként is szerettem a magányt, a folyóba lebukó napot, a csöndes csónakutakat, képes voltam éjnek évadján felkapaszkodni a malátafőző lapos tetejére, ahol kövirózsa meg moha virult, képes voltam órákig elnézni a csillagos eget a hömpölygő Elba mélyében, a hidat meg a kivilágított várost. Ezért amikor felmentem a lépcsőn és beléptem a nymburki reálgimnázium gőgös főkapuján, úgy éreztem, hogy csapdába estem, hogy alagútban vagyok, ezért is tarkítottam sokéves intézeti tartózkodásomat azokkal a kis lázadásokkal, amelyek osztálykönyvi bejegyzéssel végződtek, és groteszk legendaként terjedtek a többi diák között. És senki sem tudta, hogy én szenvedtem ezektől az otrombaságoktól, hogy szégyelltem őket, hogy aztán döbbenten állapítsam meg, hogy érettségi előtt állok. Holott tudtam, hogy a tudatlanság szilárd harangja még mindig velem van, hogy tudásom még mindig elégtelen. És édesanyám szmokingot varratott nekem az érettségire, s aztán megvirradt a nap, életem legszégyenteljesebb napja, mert végül ott álltam szmokingban az érettségi bizottság előtt, ott virítottam díszes öltözékemben a többi hetedikes között, akik csak egyszerű ünneplőruhát viseltek. Az írásbeli, az kutyafüle volt, ott együtt ültem a többiekkel a padban, a válaszokat pedig lediktálták azok, akik mellettem vagy mögöttem ültek, vagy odaadták a puskát, hogy lemásoljam... Hanem amikor ott álltam szmokingban, mint holmi ifjú gentleman, a bizottság előtt, csurgott rólam a veríték és gőzölögtem, annyira szégyelltem magam, annyira röstelltem, hogy én, a leggyatrább tanuíó, én állok itt szmokingban, miközben az osztálytársaim talán azért olyan nyugodtak, mert egyszerű vasárnapi ruha van rajtuk. Végül minden kérdésre eldadogtam a választ, amit a többiek kézzel-lábbal súgtak, végül összeraktam a Bunsen-égőt is. De az egész érettségi alatt állandóan és világosan éreztem, hogy megbuktam, hogy másképp nem is végződhet a vizsga. Lesütött szemmel, verejtékben úszva akkor sem pillantottam föl, amikor az érettségi bizottság elnöke kihirdette, hogy elégséges eredménnyel letettem az érettségi vizsgát. Szégyenkezve fogadtam a gratulációkat, mintha részvétnyilvánítások lettek volna valamelyik családtagom elhunyta alkalmából. Csak a folyónál álltam meg a bizonyítvánnyal, s mennél többször olvastam, hogy letettem az érettségi vizsgát, annál kevésbé hittem el, hiába olvasták fel nekem a szüleim is, hiába olvastam el újra és újra, amikor éjszaka többször is felrjadtam, azt az érettségi bizonyítványt... És aztán jött az érettségi bankett a Sziget kivilágított termében és kertjében, a fehér abroszos asztalkáknál a fák koronái alatt, zene és mosolyok, és a romantikus beszélgetéseknek meg a nevetésnek meg az érettségi vigalomnak a zsivaja. És én szmokingban voltam, és 16 A HÉT
