A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-25 / 13. szám
LÁTOGATÓBAN s mi több kórházba jártunk gyakorlatra, már ismertek bennünket az orvosok. Többek között az Egyetemi Kórházba is jártunk. Végül ott jelentkeztem, mondván pszichoterápiát tanultam, szeretném a tanultakat kamatoztatni, szogálatára lenni a rászorulóknak. Mivel koromnál fogva nem akartam elvenni a fiatalok elől a munkalehetőséget, felajánlottam, hogy viszontszolgáltatás nélkül, tehát ingyenesen végezném ezt a munkát. így is történt, egy ideig ingyen, később némi ellenszolgáltatásért végeztem a pszichoterápiát. Akkoriban naponta három-négy órát dolgoztam. Először a nappali szanatóriumban, ahol azok a páciensek vannak elhelyezve, akik már kikerültek a kórházból, de még nem álltak át lelkileg teljesen a "civil11 életre. Később aztán fölkerültem az osztályra, ahol számomra érdekesebb munka kezdődött. Nyolc évig végeztem ezt a munkát, csoportterápiával foglalkoztam. — Gondolom, itt a társadalom egyik legelesettebb "rétegével" volt alkalma találkoznia... Mit tud a ember önmagából adni ezeknek az embereknek, mert feltételezem ez is fontos volt az ön számára... — Az elesetteknek... igen... Itt nem testi és egyben lelki fogyatékosokkal foglalkoznak, hanem kifejezetten olyan emberekkel, akik különböző elmebajokban szenvedtek, lelki panaszokkal kerültek oda. Sok volt köztük a depressziós, hallucinációkkal és egyebekkel küszködő ember. Ők végeredményben teljes értékű emberek voltak, csak egy bizonyos problémakört nem tudtak átlépni, megoldani. Próbáltam én is segíteni nekik, megadni a biztonságot, az önbizalmat, az önmagukban való hitet, hogy bízzanak az emberekben. Szerettem volna, ha ismét megtalálják helyüket a világban, hogy pozitívan, nagyobb életkedvvel vizsgálják a körülöttük zajló életet és benne önmagukat. A legnagyobb gond mindig az önbizalom elvesztése volt. Rá kellett vezetni őket, hogy próbálják megoldani az elsősorban önmagukból adódó problémákat. Nagyon érdekes munka volt, nagyon szerettem. — Hogyan illeszkedett be annak idején a kollégák körébe? — Nagyon jól megértettük egymást. Nem szakítottam meg a kórházzal a kapcsolatot, havonta egyszer találkozom az ún. klubban a volt páciensekkel. Persze csak a pozsonyiakkal, mert ugye a vidékiek ezért már nem jönnek fel a fővárosba. A kórháznak nagy a vonzáskörzete, a csallóközi régióból is sok embert kezeltek az osztályon. Itt jegyzem meg — kicsit eltérve a témától —, hogy bár mindannyian (egy-két kivételtől eltekintve) jól beszéltek szlovákul, egy-egy intimebb beszélgetés alkalmával nagyon hálásak voltak azért, hogy anyanyelvükön szólhattak a gondjaikról. — Lehet, hogy ha korábban nyílik rá lehetősége, akkor az orvosi karon próbálkozott volna a pszichiátriával? — A gimnáziumot én a háború alatt fejeztem be, utána férjhez mentem, és sajnos nem volt már sem időm, sem lehetőségem továbbtanulni. Pedig mindig a pszichiátria érdekelt a legjobban. S a csodálatos az életben az, hogy amit ifjú koromban nem sikerült megvalósítanom, az idős koromban valósággá lett. Beszélgetett: L DUSIK ÉVA Egy zsák csirkefej... (15 EVES A FÜLEKI ZSAKSZINHAZ) Nem tudom hol tart most Spiró György népszerűsége, de a nyolcvanas évek végén egyszerre szidták és dicsérték, külföldön és belföldön egyaránt. Köztudott, hogy Spiró György széles körű áttekintéssel, kulturális tudással bír, a színház alapos ismerője, és a drámaírás minden csínját-bínját kitanulta. Nem csoda hát, ha darabjait külföldi színházak is műsorukra tűzték. Nekem szerencsém volt Sprió György: A kert című drámájával, amelyet a cseh nemzet első színházában láttam még 1990 februárjának derekán, alig pár nappal a prágai ősbemutató után. A drámát ugyan ismertem, hiszen az 1987-ben kiadott "Csirkefej" című kötetében megjelent négy drámájának egyike, ám a drámakötet megjelenésekor az olvasókat, a kritikusokat és a közönséget is, leginkább a címadó dráma, a Csirkefej foglalkoztatta, hiszen a főszerepet, a Vénasszonyt Gobbi Hildának írta a szerző. Ma már színháztörténelmi tény, hogy az előadással (Katona József Színház) eljutottak az egykoron neves belgrádi BITEV Színházi Fesztiválra, ahol Gobbi Hilda előadás közben rosszul lett, nem játszhatta végig a darabot. Azután már soha nem lépett színpadra vele, Törőcsik Mari vette át a Vénasszony szerepét. A korabeli kritikák alaposan tűz alá vették a "megbotránkoztató nyelvezetű" darabot, amelyről aztán később kiderült, hogy bizony keserű előfutára a Közép-Kelet-Európában bekövetkezendő gazdasági válságnak, az emberi életszínvonal alapos megcsappanásának és az emberi kapcsolatok mély romlásának... Szlovákiai színházi körökben tudtak és beszéltek a darabról, de bemutatására senki nem vállalkozott. Már-már úgy tűnt, hogy honi erőforrásokból, hazai szereplőkkel soha nem fogjuk látni a darabot. Aztán felröppent a hír, hogy a "Füleki Zsákszínház" rendezőjének, Mázik Istvánnak merész gondolata támadt: a színház megalakulásának 15. évfordulója alkalmából színre viszik a darabot. Januárban megkezdődtek a próbák, és március 6-ra tűzték ki a Csirkefej füleki ősbemutatóját. Február derekán, kedvező időben érkeztünk a Füleki Művelődési Ház színpadtermébe, ugyanis a Zsákszínház délutáni próbáját tartotta. Mázik István arra kért, hogy nézzük végig türelemmel a jelenetet, utána a rendelkezésünkre áll. Az irodájában indult a beszélgetés. Arról érdeklődtünk, honnan és mitől lett "Zsákszínház" az együttes neve? — Először, természetesen a Csemadok színjátszóiként a Ludas Matyit mutattuk be, csupa fiatal szereplővel, és bizony kosztümökre sem akadt pénzünk, így közönséges zsákokat alakítottunk át, és azokban léptünk színpadra. Úgy emlegettek bennünket, hogy megjöttek a zsákos szereplők — hangzott a válasz. — Azóta bizony változtak az idők, és mi úgy hallottuk, hogy "profi" színházzá szeretnének átalakulni? — Igen! Abból indultunk ki, hogy ha folyamatosan, jó színházat akarunk művelni, akkor lépnünk kell, mert évről évre elveszítjük szereplőink javát, Kassára vagy Komáromba szerződnek. Tehát meg kell teremtenünk az anyagi feltételeket, hogy művészileg is fejlődhessenek, és ne vágyódjanak más irányba. Egyelőre annyit tudtunk elérni, hogy néhány szereplőt szerződés köt a Zsákszínházhoz, például László Gézát, aki pillanatnyilag megvált a Tháliától, és szabadúszó színész. — Tehát a Zsákszínház lenne a Ili. hivatásos színházunk, de úgy tudom, hogy ezt még valahol szentesíteni is kell. — A kulturális minisztériumban már ott van a kérvény és a színház koncepciója. Egyelőre várunk, és nagyon bízunk a Csirkefej sikerében. — Miért éppen ezt a darabot választották? — Sok-sok sikeres zenés esték, bohózatok, vígjátékok után szakmai megmérettetésre is vágyunk, és nagyon bízunk a közönségben — mondta Mázik István, a színész-rendező rövid beszélgetésünk záróakkordjaként... MOTESIKY ÁRPÁD A HÉT 7 Az álló sorban a kép /óbb oldalán Mazik István
