A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-18 / 12. szám
EGTAJAK KOSTOLO A MAGYAR NOVELLAIRODALOMBOL Az izé Gárdonyi Géza (1863-1922) írtam már egy ízben a Szélső Kovácsról, az én sánta parasztomról, aki ősszel-tavasszal bejár a városba, és olcsó napszámért holmi apró kerti munkákra vállalkozik. Most egy megható történetet lehetne elbeszélnem, de azt se tudom, hogy fogjak bele, mert a történet.egy olyan ruharész körül forog, amelyet a francia a kimondhatatlan szóval szokott helyettesíteni, s amelynek hallatára az angol nő is soklngot kiált és elájul. Hát bajos az elbeszélés, de megpróbálom, és hogy senki el ne ájuljon, nevezni fogom az elbeszélésem tárgyát izének. Szélső Kovács az ő történeteiben sűrűn emlegette a feleségét. A beszédéből megtudtam, hogy az asszony írni-olvasni nem tud, számolni is csak ujjon, de máskülönben áldott kezű teremtés, ami látszik is a Gyura fehérruháján és hát ami fő: békességben élnek. Ugyan miféle teremtés lehet, aki ehhez a félszeg-nyomorók emberhez ment feleségül? Pénzért nem ment hozzá, hiszen a saját vallomása szerint nem keres többet egész éven,át harminc-negyven forintnál. És abból élnek. Az asszony olykor ludat s olykor disznót hizlal. Abból fizetik a házbért meg az adót. Bámulatos, hogy micsoda kis erszénnyel is meg lehet élni a világon! Egy tavaszi napon kapálgatott nálam a Gyura. Hát látom ám, hogy becammog a kertajtón egy nagy fejű, pufók képű és sárszín orcájú parasztasszony. A karján egy ócska teveszín izé lóg. Jó napot köszön. Akkor látom, hogy ez a szegény, rút teremtés kancsal is, ragyás is, szóval éppen olyan, amilyen semmiféle asszony nem szeretne lenni, csak épp hogy erős, egészséges. Hát ez volt a Gyura felesége. — Mi az? — kérdi Gyura a fejét fölemelve. — Nézd, mit kaptam a főkertész úrtól — mondja az asszony mosolyogva. És kiterjesztette az ócska kopott, teveszín, kockás izét. Ettől a mosolygástól csaknem megbetegedtem. Irgalmas Isten, te, ki a virágot és a női szépséget teremtetted, hol voltál, amikor ez az asszony a teremtés műhelyében formát öltött?! Otthagytam őket, s eltűnődtem azon, hogy a rútság meg a bénaság hogyan kerülhetett így együvé. Az asszony szerette-e meg az embert, vagy az ember az asszonyt? Bizonyosan az asszony fogta magának ezt a furfangos, béna embert. De hogyan, mivel bilincselte magához, mikor mind a kettőnek mindig üres volt a marka, szegényeknek! Csak legalább most volnának hát egy kis elegendőségben! Mennyivel inkább ráérne valami öreg hercegnő arra, hogy rút legyen, s mennyivel inkább meglehetne valami amerikai milliomos ezzel a bénasággal. De hát ez a szegény asszony nem tehet arról, hogy a természet ilyen orcát osztott neki. Az arcot se vásárolni, se kicserélni nem lehet, s ha lehetne is, szegény jámbornak akkor is csak ez jutna, amelyik senkinek se kellene. Megszólaltam: — Nem veszi föl azt a Gyura — mondom neki. — Dehogynem — feleli az asszony a bizonyosság határozott hangján —, csakhogy eddig nem került. — Fölveszem biz én — mondja Gyura jókedvvel —, ebbe mék vasárnap a templomba. Gondoltam, az ilyen városközeli 16 A HÉT paraszt nem ragaszkodik az ősi viselethez. Lehet, hogy megszokta a szeme is a városban, különösen a kertészeknél. Talán azt gondolja, így nagyobb bért kap. Talán hogy a parasztok lenézik (mert a paraszt türelmetlen a nyomorék iránt), ennek a ruhának a felöltésével az értelmes osztályba akar illeszkedni. Ki tudja, miken forog az ilyen embernek a kereke? Egy esztendő is elmúlt, mikor egy vasárnap találkozom a Gyurával. A városból baktatott hazafelé, hanem a rendes parasztöltözetben. — No, Gyura — mondom megállva —, hát elszaggatta az izét? — Dehogy szaggattam — feleli búsan —, föl se húztam. — No, tudtam ón, hogy eladják. Az ember a fejét rázta. — Nem adtuk el. — Nem-e? Hát akkor miért nem viseli? — Nem engedi az asszony — feleli Gyura fanyaran. És a kezével legyintve mondja: — Elzárta a ládába. — Hát mért zárta el? — Mór? — mondja Gyura, megtámasztva a sánta lábát a botjával. — Hát azór, hogy ne viseljem. — De hát miért ne viselné, hiszen arra való. Gyura kimelegedett a kérdéseimtől.. — Hogy ne kopjék — felelte nagyot nyelve. Vannak olyan ügyek, amikről hiába tárgyal az ember Gyurával. Kihámozhatatlan. Hát csak hagytam. — Jöjjön el — mondom neki —, megint akad valami kis munka. Azzal elváltunk. Hát, hogy ott dolgozgatott a következő napokon, kibökkent ám az igazság. A felesége ugyanis bejött, és keservesen panaszkodott ott az ura hallatára, hogy a Gyura nem akar vele megesküdni. Gyura az asszonynak hátat fordítva térdelt a faház előtt, és hogy karót hegyezett, erősen csattogtatta a szekercét. — Ne zörögjön úgy, Gyura — mondom neki —, hadd beszéljen az asszony is. — Tíz éve élünk együtt már — folytatta az asszony könnyezve —, és mindig halogatja. Egyik évről a másikra tolja. Eddig az volt a baj, hogy nadrág nincsen, hogy azt mondja, gatyába csak nem gyöhet esküdni. Tavaly aztán vettem egy nadrágot (tehát nem is a főkertész adta!), aztán tavaszról őszre hagyta, őszről farsangra. Most már a farsang is
