A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-18 / 12. szám
ÉGTÁJAK elmúlt. Ki tudja, kihez húz ez az ember! — Ugyan, hova gondol? — De könyörgöm, nagy kutya lakik ebben az emberben. Mindig a lányokkal incselkedik otthon is. — Nem azért teszi azt. Tréfás ember, aztán nincs tovább. — Hát akkor mért nem vesz el? Mér hazudott, hogy csak a nadrág hiányzik? Két esztendeig gyűjtögettem krajcáronként a pénzt. Háromszor elitta, utoljára lakatot vettem a ládámra, és minden héten elkoplaltam egykét krajcárt, csak hogy a nadrág meglegyen. (Ez a rút termtés tíz éve álmodozik arról, hogy ott fog állni koszorúsán, ünnepi ruhában a templom oltáránál, s mellette Szélső Kovács Gyura, a félszegbéna, nadrágban, nyalkán félrecsapott, bokrétás kalapban. A pap azt kérdi Gyurától: Szereted? És Gyura ráfeleli: Szeretem!) Gyura vörös volt, mint a spanyolviasz. — Ejnye, Gyura — mondom neki szelíden —, ha már ennyi ideig együtt éltek, meg kellene tenni az asszony kívánságát. — Ej — feleli Gyura, mérgesen csapkodva hegyet a karónak —, vénségemre menjek-e végig a falun ilyen sántán, bénán, világ nevetségére! Iparkodtam vele megértetni, hogy nem szükséges olyan lakodalmat csapniuk, mint amilyet a fiatalok csapnak. Eligazítja azt a pap csöndességben. Aztán meg ki is csúfolódnók az ilyesmin, inkább tisztességnek nézik, mint mulatságnak. A beszéd ennyiben maradt. A télen azján megint hallottam az izéről. Szélső Kovács meghűlt, és ágynak esett. Az asszony sírva járt nálunk, hogy adjunk valami orvosságot, mert meghal a Gyura. — Hitvány köhögéstől nem hal meg az ember — szóltam vigasztalón. — De nagyon a végin van — felelte az asszony a szemét törölgetve. — Már a nadrágot is fölvette. — Fölvette-e? — Föl ám, úgy fekszik, abban. — Minek vette föl? — Hát, azt mondja, hogyha már meg kell halnom, azt mondja, add elő, Katyi, ne maradjon úgy, hogy nem is volt rajtam. Mondanom sem kell, hogy Szélső Kovács hamarosan felgyógyult, és vasárnaponként az izébe öltözködve megy a templomba. Tihanyi József illusztrációja Gyurcsó István* Arany lakó dalom Apám s anyám a vőlegény, menyasszony. A násznép, a szétrepüh fecskecsalád újra itt van a kosaraid parton, honnan mindnyájunkat elcsalt a világ. Komák, sógorok nem nőttek bokorra, régi fészkükhtiz nem raktunk új fészket, ilyenkor kötjük magunkat csokorba, hogy virágot nyit szívünk: békességet. Megy a násznép. Kis sereg, aki látja, nem is gondolja, hogy ez a vonulás soda jelkép: a vízmosás árka alattunk, s utunk honfoglalás. ve járunk, hol le a partról, föl: ki a világba és "haza ", ’gvallhatjuk önmagunkról, tyájunknak akadt egy otthona. család: szegénység bűne rajtunk. Harap a szó az ünnepi csók után. Valamiért mindig egymásba martunk: élet most is, ötven év múltán... . , ha ilyen, legyen! De te, apám, anyámmal és bírd ki nélkülünk, dolgod, és házunk kapuján k, ha olykor megjövünk. Az emberiség tejútrendszerében tejútrendszerében íg£ csillagok vagyunk, peremén ényeihez ragaszkodunk, messze el térben ndék és erő \yszerit visszaútra is. Szédítő pályát futunk be olykor, s talán anyánk szavára emlékezve térünk vissza csak, nagy ívet bejárva: mert törvény az anyai szó, gravitáció, Jjf meíeái a csillagok s érit távoli világokból is, P apró, keringő Övék csak a bolygók között *Tíz éve, 1984. március 16-án hunyt el Gyurcsó István, szlovákiai magyar költő A HÉT 17
