A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-18 / 12. szám
GONDOLKODÓ Tisztelt anyuka! Emlékszik? Azon a februári esten múltról, jelenről, de léginkább a jövőről elmélkedtünk. A jövőnkről, közelebbről az Ipoly mentén élő magyarokéról. A szervezők örülhettek, végre sikerült egy asztalhoz ülnünk, hogy közös dolgainkról csevegjünk. Egy nyelven beszéltünk, mégsem értettünk szót mindnyájan. Engedelmével, felidézem emlékeztetőül, okulásul... Én a perzsa anyák bölcsességét méltattam, hogy példájuk felvillantása valamit elindítson a szívekben. Mert a szívből erednek a gondolatok... Történt egyszer, hogy Nagy Sándor hódításai során Perzsia földjére lépett. A görög kultúra felsőbbrendűségét hirdetve (valami fogódzó mindig kerül) el akart törölni mindent a föld színéről, ami nem görög. Rombolás, pusztulás járt a nyomában. Szuza városában — mai szóhasználattal etnikai tisztogatásnak lehetne nevezni — "menyegzőt" tartatott: megparancsolta tízezer katonájának, hogy üljenek nászt a perzsa asszonyokkal, lányokkal, szüljenek görög gyermekeket a perzsa nők! Hatalmas, egynyelvű birodalom megteremtése lebegett a szeme előtt. S a harcedzett, fegyelemhez szokott katonák esküjükhöz hűen hajtották végre ezt a "feladatot" is. így történt a szuzai menyegző. S emlékszik, anyuka, min bukott meg Nagy Sándorék rendkívüli buzgósága? A perzsa anyukák egyszerű "hősiességén"! Azon, hogy miután gyermekeiket világra hozták, de már a szörnyű (számukra legalábbis!) nászéjszakát követően is, magzatukat perzsa vagyis anyanyelven becézgették, babusgatták, az édesanyai nyelv gyöngyszemeivel táplálták. Ilyen hatalma van az anyanyelvnek. És akkor ön szót kért. Mondandója letaglózott. Nem a fennkölt eszmeisége, ellenkezőleg: a silánysága miatt. Azzal 14 A HÉT A betű a jövőt hordozza (Levélféle egy édesanyához) kezdte, hogy gyermekét magyar környezete, magyar családja, magyar anyanyelve ellenére szlovák iskolába íratta. Érveit lejegyeztem, szíves engedelmével felidézem: "A falunkban megszűnt a magyar kisiskola, s ha már úgyis utaznia kell neki, akkor inkább a szlovák tagozatra járjon, elvégre ott mégis magasabb a színvonal, mint a magyaron." Akadhat-e szülő, aki gyermekének rosszat akar? Aligha. Megértem hát szándékát, még helyeselni is tudom. De miből gondolta, hogy a szlovák tagozaton magasabb a színvonal? Hiszen ön se oda járt, s aligha követhette nyomon, hogy eredményesebb e az oktatás. Mert ha felmérte volna, bizony rá kellett volna jönnie, hogy éppen fordítva áll a helyzet! Ami érthető is, ugyebár? Hiszen a szlovák tagozat többségét is magyar szülők gyermekei alkották már akkortájt is (sajnos)! Nekik köszönhetően — a lassúbb felfogás, nehezebb megértés, a döcögő számonkérések stb. miatt — még a szlovák szülők gyermekei is károsultak előmenetelben, tempóban. Aztán meg a szlovák tagozaton is tanítottak (s ma is tanítanak) ugyanazok a magyar pedagógusok, akiknek munkáját olyannyira lenézte (lenézi)... Kötve hiszem hát, hogy a jószándék vezérelte, amikor gyermekét nem anyanyelvi iskolába íratta! Több volt abban a hibás számítás és a rosszul felmórthelyzet! Tisztelt anyuka, önt csúnyán rászedték a nyelvből kiforgatok, az ügyeletes ijesztgetők, a mindig kész félelemgerjesztők, s ki tudná mind felsorolni az elnemzetlenítés sok más furfangos mesterdalnokát... Nem tudott ön vagy nem is akart ellenállni?! Mindenesetre önből nem lett volna jó perzsa anya! Másik érvével: "Szlovákok között dolgozva tapasztaltam, mennyi problémám adódott a nyelvvel" — csupán a lelkiismerete csitítását szeretné elérni. S lám, a lelkiismeret — ha csupán egy piciny szikrája pislog még önben mint zsarátnok, megszólal. Megszólal, hogy kimondja szíve fájdalmát, amiért rosszul cselekedett. Mert a szívből erednek a gondolatok... Mert senki sem kérdezte ám öntől, hogy mi bántja, mit cselekedett gyermekével, hiszen nem, elszámoltatás folyt azon az esten. És mégis! Korábbi döntésének terhe nehezedik szívére. Nincs megbizonyosodva döntése helyességéről. Azért nyugtatgatja lelkiismeretét emígyen: "Otthon sokat foglalkoztam vele, szabad időmet rááldoztam, folyékonyan olvas magyarul..." Igazán szép dolog! Meg is dicsérném menten e fentebb idézett nemes cselekedeteiért, ha nem jutnának eszembe a szülőföldjüket önként vagy kényszerűségből elhagyott magyarok Amerikában és Ausztráliában, szerte a nagyvilágban. De eszembe jutnak. S az ö igyekezetüket az otthon gyűjtögetett kultúra átmentésére az ön "házi" igyekezetével összehasonlítva bizony silány eredményre jutok önre nézve. Mert míg a nagyvilág magyarjaiban távol az óhazától, a felnevelő szülőföldtől buzgólkodik a magyarságtudat, hétvégi iskolák tucatjaiban és egyházak közösséget megtartó és nevelő égisze alatt folyik a magyar anyanyelv, a magyar néptánc, a magyar népdal, a magyar történelem és földrajz, a magyar irodalom élesztőse és továbbéltetése, a magyarság jó hírének elhintése és segítése, addig ön itthon, magyar szülőföldjén, ősei nyughelyén fordít hátat múltnak, történelemnek, nemzetnek, az elődök küzdelmeinek s a megtartó erőnek: az Édes Anyanyelvnek! Miért? Miért? Miért? Ne tudná, hogy tudósaink, feltalálóink, művészeink bárhol is kapták meg a babért — a tudást itthon, anyanyelven szerezték meg?! Bolyai János, Szent-Györgyi Albert, Hevesy György, Gábor Dénes, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Ady, Sütő András neve — hogy csak néhányat említsek a vége nincs sorból — önnek semmit sem mond? Gondolt-e már arra, hogy ha majd kitartó "házi" buzgalmának köszönhetően gyermeke felnővén egyszer megkérdezi öntől: — Édesanyám, mért tagadtad meg tőlem anyanyelvem virágba borulását? — Mit válaszol majd neki!? Talál-e önmaga számára mentséget? Feloldozást nyerhet-e a jövő ellen elkövetett bűne alól??? Ugye, nem gondolja komolyan, hogy a szegett szárnyú madár is tud repülni? Mert mi másra gondolhattam volna, amikor azt ecsetelte, hogy milyen odaadással készültek a gyerekek (ezek szerint nem egyedül ön bitangolt el a nyájtól...) a "karácsonyi játékra" (gondolom betlehemest akart mondani), s nincs gond azzal, hogy szlovák iskolába járnak... Bizony, ártatlanul s észrevétlen válnak így belőlük nyelvkárosultak. Jól felelhetnek az iskolában, a leckét is felmondják, de vajon otthonra lelnek-e ajkukon dalaink? Érzik-e igazán ízét, zamatát vagy csupán szárazon használják csodálatos szavainkat? Szerethetik-e teljes odaadással nyelvédesanyánkat, ha megsebzett tudattal kényszerülnek élni? Ezek után a mondandója végére hagyott kérdés: "Az alapszervezetek hogyan képzelik el a jövőt?" — megvallom, számomra cinikusan hangzott. Annak, aki gyermekében épp e jövőt tagadta meg, magyarságunk jövőjét szívén viselő pózban tetszelegni: hányingert kiváltó érzés. Mentségére szolgál — nyugtatgatom most már magam —, hogy aligha tudja, miben él. Megmondom: egy magavájta barlangban. Oltalomra szorult időkben — s ebben bőven részesültünk történelmünk során — a rejtezés, a bujkálás, a menekülés módja lehetett a barlangba költözés. Mint az is, ha azok közé keveredett, akik elől menekült, bújt, félt a kisebbségbe taszított ember. De ez nem volt szükségszerű: tízezrek példája int erre. Tudom, vannak véleményüket akkor is kimondók, ha bajuk származik belőle. Szememben ők a tiszták. Emberek. S vannak, akik mindig latolgatnak. Számításból élők. Ők hitványak magyarnak, embernek! Tisztelt anyuka, ön hová tartozónak érzi magát? Meddig kíván "barlangban" élni? Egy hétig? Egy életen át? "Rövid időre védelem, később börtöne testnek-léleknek, legfőképp az öntudatnak” — mondom Be|<e Györggyel. Érti-e, tisztelt anyuka (s oly sokan mások is), hogy miért Íródott e levél? Megértik-e valaha, hogy a BETŰ (az ANYANYELVI nemcsak örömet ad, hanem a JÖVŐNKET HORDOZZA?! Urbán Aladár Illusztrációs kép: Prikler
