A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1994-03-11 / 11. szám

SZABADIDŐ Larry Sisner Senki sem élhet örökké II. Úgy rémlett, hogy Barbara élvezi az előállt helyzetet, habár erről nem beszélt. Akár egy megszállott szeren­csejátékos, nemegyszer veszélybe so­dorta magát, de baja nem történt. Egyszer, amikor nem volt odahaza, Martin elpanaszolta nejének, hogy az utóbbi időben nagyon feszült,,ideges, minden neszre összerezzen. Éppen a whiskyspohár után nyúlt, amikor zajt hallottak. Verával a ház elé siettek, hogy megnézzék, mi történt. Barbara abban a pillanatban szállt ki egy hatalmas gépkocsiból. — Tetszik? — kérdezte mosolyogva. — Ma vásároltam. Vera a szobájába rohant, és azonnal nekilátott a csomagolásnak. — Hova mégy? — kérdezte Martin. — Nem tudom. Bárhova. Minél messzebb ettől a háztól. Ez már tűrhetetlen. Egész életemben a testőre legyek, amikor minden porcikámmal a halálát kívánom?! — Várj, várj. Mit csináljunk? Mélyen egymás szemébe néztek, gondolkoztak egy picinykét, majd meg­született a pokoli terv. Egyszerű, de nagyszerű terv, vagyis tökéletes. Mun­kára fel — ajánlotta Vera. Barbara azon a reggelen sportruhába öltözött. Vasárnap volt, megyünk a szabadba. Piknikezni. Martinnal és Verával természetesen. Martin azon­ban most az egyszer másként határo­zott. — Ma nem tartunk veled — mondta Barbarának. — A Shadows erdőbe megyek — válaszolta Barbara. — Megnézem az öreg kőfejtőt is. Martin tudott erről az öreg kőfejtőről. Négy héttel ezelőtt a szakadék szélén kapta el Barbara karját. Máskülönben a tanti menthetetlenül belezuhan a mélybe. Martin a konyha küszöbén megpillantotta Verát. Az uzsonnát hoz­ta. — Minden rendben? — kérdezte halkan. Vera bólintott. — Mindent úgy intéztem, ahogy megbeszéltük. A szokott ételkülönle­gességek, de a doboz mélyén egy mérges kígyóval. Nagy nehézségek árán sikerült belecsempésznem. A küldemény megérkezett a nagy­nénihez. Barbara az előszobában vá­rakozott. Mellette — legnagyobb meg­lepetésükre — az őrmester ácsorgott és szivarozott. — Az őrmester betért hozzám, hogy megnézze, minden rendben van-e — csicseregte Barbara. — Mivel sok a közölnivalóm, meghívtam a piknikre. Martin, add oda a dobozt az őrmes­ternek. Martin csaknem összeesett. Az őr­mester vigyorogva nyúlt a doboz után. Vera ekkor megmentette a kínos helyzetet. — Tudom, hogy az őrmester szereti a szilvadzsemet — mondta gyorsan, szokatlan szívélyességgel. — Martin, vidd a dobozt az éléskamrába, és tegyél bele egy üveggel. Magukra maradva sápadtan mered­tek egymásra. — Hol a mérges kígyó? — kérdezte Vera. — A szemétkosárban. — Nem sikerült. Valami mást kell kieszelnünk, méghozzá minél előbb, mert az a gyanúm, hogy hamarosan mindketten megőrülünk. Barbara ezután rászokott a dohány­zásra. Vera azonnal akcióba lépett. Az ágyban való dohányzás könnyen tra­gédiát okozhat, nem is akármilyent, mondta. Egy ilyen "baleset"-nek Bar­bara is áldozatául eshet. — Ez az a bizonyos soha vissza nem térő alkalom — súgta Martinnak. — Ne sokat teketóriázzunk, mert időközben abbahagyhatja a dohány­zást. Barbara a tévéhíradó utolsó kiadását rendszerint nem várta meg. Visszavo­nult a hálószobájába, vagyis tízkor már ágyban volt. Martin Verával pizsamá­ban hagyta el a nappalit. A tanti szobájából egyenletes, mély lélegzés hallatszott. Nesztelenül besurrantak az ajtón, majd Martin a meggyújtott cigarettát elhelyezte a paplanon, ám mielőtt elhagyták volna a szobát, Barbara megszólalt: — Tehát így állunk? Meg akartok ölni! Először Vera nyerte vissza higgadt­ságát. — Megvárjuk a szobában, amíg telefonál az őrmesternek — mondta látszólag megadva magát. — Nem hívom az őrmestert. — Hogyhogy? — Nincs szükségem rá. Ti vagytok a legjobb testőreim. Olykor-olykor meg­próbálkoztok ugyan valamivel, ám olyan ügyetlenek vagytok, aranyoská­im, de olyan ügyetlenek! Túljárok én az eszeteken, erre mérget vehettek... meg aztán remekül szórakozom, he­­hehe. A könyvtárszobában tartózkodtak, amikor a doktor lesétált a lépcsőn, és közölte velük, hogy Barbara tanti elhunyt. Az őrmester — Sally hívására — is megérkezett. — Uram — mondta Martinnak —, a nagynénije meghalt. Martin — most már egy aggastyán benyomását keltve — fáradtan legyin­tett, s csak ennyit mondott: — Tudom. — Nem akarnak vallomást tenni a halál okáról? — Nem. — A halál valódi okát majd az orvos, azaz a bírósági szakorvos állapítja meg. Mardint cserbenhagyta a nyugalma. — Őrmester, az isten szerelmére! 90 éves volt. Gondolom, nem lehet vitás, hogy természetes halállal halt meg. Elsorvadt, vége, elfújták a gyer­tyát. Én meg a nejem negyven esztendeje örökös rettegésben óvtuk a testi épségét, de amit ön mond, annak igazán semmi értelme. Az őrmester sunyin mosolygott. Már régen nyugdíjazták, de várt a maga nagy pillanatára. — Meglátjuk, uram — mondta távo­zóban —, majd meglátjuk! Az őrmester elégedetten hagyta el a házat. Amikor végre magukra ma­radtak, Martin Vera szemébe nézett, és megkérdezte: — Beadtál neki valamit? — Nem értelek... — Valami mérget, amitől... — Hova gondolsz, Martin?! — Megkönnyebbültem... — Valóban? Én nem. Honnan tudod, hogy nem vett be valamit? Ez rá vallana... 26 A HÉT

Next

/
Thumbnails
Contents