A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-01 / 1. szám
OTTJÁRTUNK A HARMADIK KÖZGYŰLÉS UTÁN A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége 1993. november 26. és 27-én tartotta harmadik, ez esetben Rendkívüli Országos Közgyűlését Kassán. Sokan kérdezték a kívülállók közül, de gyakran maguk a pedagógusok is, miért volt erre szükség, hiszen az 1990 januárjában alakult szakmai tömörülés rövid, háromesztendős működése során, immár harmadik alkalommal fogalmazta újra alapszabályát és programját. Valóban, a fő ok most sem volt más, mint a legitimitás kérdésének a tisztázása. Akik részt vettek a második, vagyis a szőlőskei közgyűlésen, már ott érezhették, hogy a szervezet belső életében valami nincs rendben. Pár felszólalás, köztük az enyém is, arra igyekezett felhívni a küldöttek figyelmét, hogy a mozgalmon belül a beszűkülés veszélye fenyeget. Ám a több évtized alatt kialakult görcsös beidegződés sajnos ott is gátat vetett a szabad kibontakozásnak, mivel egyeseket a hamis pátosz és a gyanakvás kerítette a hatalmába. így történhetett meg, hogy a küldöttek olyan alapszabályt fogadtak el, mely a szövetség vezetését egyedül egy ember, az elnök kezébe adta. Persze nemcsak jogokkal ruházta fel őt, hanem a felelősséget és a szervező munka egész terhét is a vállára rakta. Később az országos választmány ugyan jóváhagyott egy szűkebb csoportot, melynek tagjai egy-egy szakterület problémáit jobban ismerték, ám e társaság csupán úgy szerepelt mint az elnök szaktanácsadó testületé, sem döntési, sem végrehajtó joga nem volt. Később maga az országos választmány is rádöbbent, az összejövetelei abban merülnek ki, hogy meghallgatják az elnök tájékoztató beszámolóit. Nem csoda hát, hogy a választmány egy része mind feszültebb lelkiállapotba került, másik része pedig közömbössé vált. Ami viszont a legszomorúbb, közben a szervezet elveszítette tagságának egynegyedét. Nagy hiba lenne mindezekért egyedül az országos elnököt elmarasztalni, hiszen ő az erejét meghaladó mértékben teljesített. Ám amit a második közgyűlés tapasztaltabb küldöttei sejtettek, teljes mértékben beigazolódott. Az elnök emberi erényeit, feladatkörében elért eredményeit teljesen maga alá temette azoknak az elvárásoknak a nem teljesítése, amelyeket a tagság nagy része a szövetségtől elvárt. Persze az a tény is vitatható, hogy mennyire voltak reálisak, még inkább körülhatároltak ezek az elvárások. Ugyanis sokan összekeverték (sőt azt teszik ma is) az egyéni érdekvédelmet a szakmaival, vagyis általában a nevelés és oktatásügy védelmét, fejlesztését, ezen belül a szlovákiai magyar oktatásügyét a szakszervezetekre és a politikai pártokra háruló érdekvédelemmel. Tisztázni kellett tehát, hogy egy nem párt jellegű szakmai tömörülés, a mai társadalmi körülmények között, hová sorakozzon be. Érti-e a tagság, hogy mennyire van szükség erre a csoportosulásra, s ha igen, vállal-e benne szerepet. Hogy e dilemmát a mindennapi gondjaink közül végképp kiiktathassuk, óhatatlanul vissza kell pillantanunk az elmúlt negyven évre. Előrebocsátom, hogy gusztustalannak tartom a milliószám hemzsegő önigazolásokat, a ragacsos meakulpázást, hogy én csak ezért meg azért vállaltam ilyan vagy amolyan szerepet, a múltban sokszor éppen kulcspozíciót, mert... Mintha senki sem hitt volna annak igazában, amit őszinte,meggyőződéssel vagy odaadással tett. Ám ezt most hagyjuk, mivel más tények feltárására van szükség. Ha valaki úgy gondolta, szeretne feljebb emelkedni a pályáján, az életrajzában kiemelten hangsúlyozta, hogy mely tömegszervezetek tagja, illetve tisztségviselője. A káderlapon igen jól mutatott az ilyesmi, s ha az elbírálók úgy akarták, nyomott is eleget a latban. Ki ne emlékezne rá, hogy miként épült fel a tömegszervezetek hierarchiája? Aki pedig emlékszik, annak cseppet sem furcsa, ha egy tanító azt kérdezi, "mit ad nekem a pedagógusszövetsóg?" A hevesebb vérmérsékletűek még azt is hozzáteszik, hogy az ennyi vagy annyi tagsági illetményért. Mert ugye a szakszervezet mint olyan, még ma is ezt teszi. Ad. Persze nem annyit mint azelőtt, mert nem áll hatalmában a bérek bizonyos százalékának visszafogása, hogy abból kamatmentes kölcsönöket, egyszeri segélyeket adjon, de még mindig jut annyi a perselybe, hogy léleklazító kiruccanásokra teljen belőle. Közben senki sem veszi észre, hogy a valódi értelembe vett védelemről szó sincs. Ugyan ki emelte fel már a szavát az iskolák egyre jobban elsorvadó költségvetése ellen, a pedagógusok megalázó bérezési rendszere ellen, s a kollégákat fenyegető tömeges elbocsátás ugyan kinek fáj? Sokan úgy vélik, talán természetes is, hiszen óvodák és más nevelési intézmények szűnnek meg, s ha az intézmények megszűnnek, nincs szükség a pedagógusokra és a többi alkalmazottra sem. Igen nagy tévedés lenne, ha most azt gondolná valaki, jó, legyen szövetség, kifizetem a pár koronás tagdíjat, s aztán az a maroknyi ember, aki a fene tudja miért, vezető szerepet vállal benne, majd igazít az én sorsomon is. Aki közösséget vállal, tudnia kell, hogy miért teszi. Ez esetben tanulmányozza át a szövetség alapszabályait, s rájön, hogy pedagógusszövetség nem más, mint a törvény által megadott lehetőség. Lehetőség arra, hogy szervezetten mérlegeljük, 2 A HÉT
