A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-01 / 1. szám
IjäSäEHBS030® Egy válogatott szurkoló A néző aprócska pont a tömegben. Nem látni az arcát — kivéve, ha egy válogatott szurkolóról, Salamon Bélától van szó. A pesti aszfalt megannyi "nagy dumát", aranyköpést köszönhet "Sala bácsi" színművésznek. A lelátón, a drukkerek közt épp olyan tájékozott volt, mint a világot jelentő deszkákon. Ha az emberek meglátták, elmosolyodtak. — Hajrá MTK! — a legtöbben így szólították. Már gyerekkorában eljegyezte magát a valaha szebb napokat látott kék-fehérekkel. Mindig és mindenkihez volt egy kedves megjegyzése. Az MTK — ez a három betű neki mindene volt Hányszor keltette fel vasárnaponként, kora reggel, bűnbánó hangon egy-két kedves kollégáját, pedig tapintatos ember volt. Rávette őket, hogy az MTK "kölyök három" éppen Kőbányán játszik "létfontosságú" mérkőzést. És mondta a szövegét: "Van annak egy centere, mintha Orth Gyurit látnám". Jaj volt annak a játékosnak, aki csak "ész nélkül" rohangált, aki nem tudott okosan passzolni. Azonnal megalkotta róla a véleményét. — Nem az MTK-ba való, aranyoskám! — De megbízható Béla bácsi — replikáztak a mellette állók. — Akkor menjen el pénztárosnak... Valamikor, nagyon régen az MTK ificsapatának volt az intézője. A fia, Salamon Gyula védett ebben a csapatban. Ma már mindketten együtt az "égi MTK-ban" folytatják... Szakvezetői pályafutása sem tartott sokáig. Rá sokkal fontosabb várt. Neki kellett "a" SZURKOLÓNAK lenni. Mint ilyen, külföldre is elkísérte csapatát — potyautasként. A bécsi Hohe Warte pályára is úgy "lopták be" a szurkolók. Aztán ott álldogált tanácstalanul a pálya belsejében, az állóhely előtt. Egyszer csak egy borízű hang rárivallt: — Üljön le, maga átkozott kapitalista! "így lett belőlem kapitalista" — tette a poénhoz mosolyogva. Akármi történt a pályán, humora azonnal reagált. Ki nem merte ejteni a száján azt, hogy az MTK rossz csapat — csak peches. De tisztelte, becsülte a többi fociklubot is. — Tegnap a Fradi jött el a színházba, megnézni a legújabb előadásomat — mondta az egyik ismerősének. — És képzeld, úgy tapsoltak nekem, mint a mieink. De én ennek sokkal jobban örültem. A játékvezetőkre különösen érzékeny volt. A Hungária úti bajnokik szünetéSalamon Béla a lelátón — az elmaradhatatlan szivarjával ben, a büfé előtt kijelölt dohányzó "szakaszban" természetesen "Sala bácsi" volt a "főszívó". Álldogálnak, tereferélnek a sűrű dohányfüstben, egyszer csak felbukkan Auspitz, a játékvezető, aki egy héttel korábban melléfogásaival váratlan vereséghez "segítette" az MTK- át. Még a kavargó füst is megállt a levegőben. Mindenki tudta, hogy Salamon ezt a ziccert nem hagyja ki. Nem is hagyta. Odalépett a riadtan hátráló játékvezetőhöz, és általános meglepetésre a kezét nyújtotta. — Gratulálok, Auspitz úr! A bíró gyanakodva parolázott. De a gratuláció fele csak ezután következett: — Ha Ön ilyen tudással NB I-ben meccset vezet, ahhoz csak gratulálni lehet. Vagdalkozó játék alakult ki a Fradi elleni örökrangadó hajrájában. Hol egy fradista dobott partot, hol egy MTK-ás ismételhette meg ugyanezt. Aztán valahogy úgy alakult, hogy sorozatban következhettek a ferencvárosi taccsok. Salamon Béla lelkes ünneplésben tört ki: — Ez ám a fölény! Tessék, szinte a taccsvonalhoz szögeztük a Fradit. Kék-fehér világban élt, de azért sűrűn felbukkant elmaradhatatlan szivarjával az ellenfelek meccsein is. Például egy csapnivalóan unalmas Budai "II"-es — Somogy bajnokin. Nézte, nézte a színtelen, ödettelen játszadozást, majd órájára pillantva dühösen felkiáltott. — A kutyafáját ennek a sportlapnak. Azt írja, hogy négykor kezdődik a meccs. Már öt óra és még el sem kezdték a játékot. Az MTK stadion egyik pályamunkása büszkén odaállt a népszerű művész elé: — Nézze csak, Salamon úr, milyen jól sikerült a gyeptéglázás. — Tényleg szép a fű — ismerte el Salamon, de félek, hogy lelegelik. — Lelegelik? — csodálkozott a pályamunkás. Ide nem engedünk be jószágot. — Amíg ilyen csapatok játszanak rajta, nem kell más jószág. Úgy 1964 őszén bekerült a kórházba. Valahogy érezte, nincs már sok hátra. Végrendekezett. Orvosi engedéllyel elment a Vidám Színpad utolsó előadására, és elbúcsúzott a közönségtől. A nézők könnyezve és melegen ünnepelték. Tisztában volt vele, hogy végleg búcsúzik. Néha-néha, még bement a színházba — annak légköre miatt —, ilyenkor megkérdezte valamelyik kollégájától: — Mennyi volt az MTK—FTC meccs eredménye? — Győzött az MTK. De hiszen Béla bácsi kinn volt a meccsen! — Az igaz. De olyan jólesik még egyszer hallani. És ilyenkor ragyogott a szeme. Salamon Béla magas kort, 80 évet ért meg. Humora, betegsége közepette sem hagyta cserben. Egy szürke hétköznap elhatározta, hogy elmegy a Bajza utcai MTK-klubba. Beült egy taxiba, s mondta a sofőrnek: — az MTK-ba... — Az hol van? — kérdezett vissza a sofőr. — Maga nem tudja? — csodálkozott Salamon. — Dehogynem! — a hetedik helyen... Később derült ki, hogy az illető Fraidi-drukker volt. Nehéz eldönteni, hogy ki volt Ismertebb: Salamon Béla, a színész, vagy Salamon Béla, a szurkoló. Előfordult, hogy így konferálták be a közönségnek: — Salamon Béla következik, reméljük ismerik? — Hogyne — hangzott a gyors válasz — a meccsről... Volt egy utolsó kívánsága: az, hogy koporsóját az ificsapat tagjai vigyék. Sajnos, a fiúk akkor külföldön szerepeltek. 1965 júniusában érte a halál, épp az MTK—FTC rangadó előestéjén. A kék-fehérek, fekete karszalaggal a balkarjukon léptek a pályára... és 4:2 arányban az MTK győzött. BABIÁK LÁSZLÓ
