A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-24 / 8. szám - 1994-02-18 / 9. szám
FIGYELŐ mm Ardaraica Ferenc Szlovákiai magyar Dallas A buszablak mocskos, az út hosszú, a főváros még messze van... Mit lehet ilyenkor tenni az unalom ellen? Semmit! Illetve valamit mégis: szunyáim. Megrántom jobboldalt az ülés alatt a kart, a támla enged, hátracsúszik. Kényelmesen nekidőlök, lehunyom a szemem, és félig ülve, félig fekve úgy teszek, mintha aludnék. Pedig dehogy ! Hallgatózom! Csúnya dolog, de ez van! Nem szólhatok hátra a két csajnak, hogy fogják be... Nem, az egész világért sem tennék ilyet! A lányok meg mondják, mondják, be nem áll a szájuk... Megtudom, hogy a Dallas ismét jó, végre történik benne valami: meglőtték Bobbyt. Pedig olyan aranyos, kár lenne érte! Persze, fölösleges aggódni, Bobby nem halhat meg, felépül, meggyógyítják. Bobby nélkül a sorozat olyan volna — s itt a tévéből ismert reklámszöveg következik, némileg megfordítva — mint a kávé completta nélkül. Megtudom továbbá, hogy az egyik csaj fülében himbálózó óriási, sárga butonok Törökországból valók, mert pillanatnyilag az arany ott a legolcsóbb! Azt is kihallgatom, hogy a lányok ismét trapéz nadrágot hordanak, a fiúk viszont garbót — mindkettő újból divatba jött. — A fiúk...! Az egyik lány hatalmasat sóhajt, de a másik ezt nem hagyja annyiban... Következnek a fiúk és a hétvége, vagy ha jobban tetszik, a hétvége és a fiúk. A szoros összefüggéseket ugye nem kell külön elmagyaráznom! Az egyik csajnak — nevezzük elsőnek! — a sóhajtás után aprólékosan be kell számolnia a hétvégéjéről. Mert a másik csaj roppant kíváncsi. Töredelmesen bevallom, én is. Kiderül, az első csaj csupa könnyelműséget követett el. Ahelyett, hogy készült volna a holnapi vizsgára, diszkóba ment a lelkem, ahol felkérte táncolni egy srác. Illetve nem csak egy srác kérte fel, de miután "az" a bizonyos srác felkérte — hiszen értik! — már csak vele hetyegett. Hajnalig! Ők söpörték ki a termet. Érthető! Összejöttek! A srác fiatalka volt (talán még a csajtól is fiatalabb), szőke, kék szemű, és — hazakísérte. De csak reggelre értek haza, mert útközben sűrűn csókolóztak... Otthon állt a bál a késői hazajövetel miatt, illetve folytatódott, mert másnap beállított a fiú, a csaj meg beengedte. — Behívtad?! — szörgyűlködik a másik csaj. Meghökkenek... Mi ezen olyan szörnyű? Hamarosan kiderül: a falujukban íratlan törvény, hogy csak a komoly udvarlót, a kérőt hívják be a lányos házba. Aki másképp cselekszik, az a falu szájára kerül. — Be...! — rebegi az első csaj. — Miért? — kérdi a másik csaj. — Csak! — s következnek az indokok: mert szőke volt a srác, és kék szemű, csinos, mondhatni majdnem szép, jól táncolt, s nagyszerűen csókolózott. — Te is behívtad volna! — Én? — berzenkedik a másik csaj, teheti, nem ő táncolt, nem ő csókolózott a szőke, kék szemű sráccal. De a hangjából érezni, hogy már inog. — Te, te! Ezen kicsit összevesznek, ám hamarosan kibékülnek, és ott folytatják, ahol abbahagyták. Az első csaj szülei igencsak felháborodtak, amikor egyetlen lányuk bemutatta nekik a szőkét és kék szeműt. De a bomba akkor robbant, amikor a zootechnikus apa megkérdezte a srácot, hogy milyen elképzelései vannak a jövőjéről, mi akar lenni? Mire a kék szemű ártatlan tekintettel beköpte, hogy költő... A szülők még össze sem nézhettek, amikor a költőpalánta előhúzott a zsebéből egy noteszt, és felolvasó délutánt tartott... Erre a csaj sem volt felkészülve, de a szülők meg végképp! Az utolsó vers után a zord apa az asztalra csapott, és kijelentette, hogy a versek nem is rímelnek, ilyeneket bárki tud írni. Különben is, a költés nem foglalkozás, a senkik űzik, s ő egy senkihez nem adja a lányát, már csak azért sem, mert még mindegyik költő olyan szegény volt, mint a templom egere, és előbb-utóbb éhen halt! A zord anya meg egyenesen kinevette a költőpalántát. — Költő?! Na, szépen vagyunk! Nem hiszem, hogy azok után, ahogy itt — Szlovákiában — a dolgok alakulnak, még szükség lesz magyar költőre! Ott az ajtó! És a zord szülők kitessékelték a vőnek valót! A lányukat meg lehordták a sárga földig! A csaj sírt egy sort, azután belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Amibe viszont nem tud belenyugodni, az az, hogy apja önökre eltiltotta a diszkótól, mert oda csak a senkik járnak — értsd: a romák és a költők! — Lásd be, hogy a szüleidnek igazuk volt! — mondja a másik csaj. — Inkább egy gazdag valaki, mint egy szegény senki! — Most már belátom... De akkor csak őt láttam! íme — a szlovákiai magyar Dallas! Szőke haj, kék szem, micsoda hétvége! Micsoda értékrend! Micsoda nézetek! Kár, hogy nem kerülnek képernyőre, mivel komoly tanulságokat hordoznak! így nekem kell őket levonni e kis írásban, ha már egyszer hallgatózás közben felhergeltem magam. A zord apának üzenem, hogy baromit tévedett. A vers akkor is vers, ha nem rímel. Az ilyet szabad versnek hívják, de szabad verset sem mindenki tud írni! Csak olyan valaki, aki költő. A költő akkor is valaki, ha szegény, a gazdag meg akkor se kell, hogy az legyen, ha annyi a pénze, hogy lépten-nyomon költi. A zord anyának üzenem, hogy én az ő helyében nem lennék ilyen borúlátó! Akárhogy fordul a magyarok helyzete Szlovákiában, költőkre mindig szükség lesz! Sőt! "Ahogy itt a dolgok alakulnak" (hogy a szavait idézzem) csak azután jön el az ő idejük! A szőke és kék szemű költőnek azt üzenem, ne búsuljon, inkább örvendezzen: hiszen sikerült megszabadulnia attól a csajtól, aki nem a múzsája, hanem a kerékkötője lett volna. Örömében gyújtson tüzeket és járja el egyedül a kállai kettőst. A legközelebbi diszkóban csípjen fel egy olyan csajt, aki mellett Nagy László vagy Pilinszky János válhat belőle! A következő üzenetem a csajnak szól, aki a szülei nyomására ejtette a költőt: — Édes lányom, épp most mentél el a boldogság mellett! Inkább egy másik nyomásnak engedelmeskedtél volna! Mert nem biztos, hogy még egyszer így összejönnek a dolgok, hogy még egyszer olyan fiúra akadsz, aki egyszerre szőke, kék szemű, és költő is ! Meg aztán nem az a fontos, hogy egy csaj trapéznadrágban feszítsen és török arany hintázzon a fülében, hanem az, hogy (arany) szíve legyen! S mivel — legnagyobb megrökönyödésemre — mindkét csaj a Nyitrai Pedagógiai Főiskolára igyekezett vizsgázni,, kénytelen vagyok a tanároknak is üzenni: akár tudják a lányok az anyagot a számonkérésen, akár nem, húzzák el őket! Vagy tanácsolják el őket a pályáról! Az ilyeneket beengedni iskoláinkba kész tragédia. A közeli és távolabbi jövőben egészen másfajta pedagógusokra támasztunk igényt! így igaz, csajok! A flancos állások ideje lejárt, most a szolgálat következik! A szappanoperáknak vége! J. Polák illusztrációja AhuJ 5
