A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-24 / 8. szám - 1994-02-18 / 9. szám
ÉGTÁJAK tatta a parányi csipkekeszkenőt, és Lenny odaadta a magáét: egy termetes, opulens szépasszony sok könnyet tud összesírni, ha istenigazából megríkatják. Megfolyt a szemfesték, megtörtént a baj: az első éles szó, az összeszólalkozás; a duzzogás szótlankodása, a mindörökre szóló haragszomrád s ha még nem is az ágytól-asztaltól való elválással — a jelképes szakítás. Egyre ritkábban békültek össze és mindegyre nehezebben. Éjszaka úgy hevertek egymás mellett álmatlanul, hagyatt, két karjukkal a fejük alatt, a sötétben a mennyezetet bámulva; és mind a kettő magában, magának, a magáét: csak mondta-mondta, a maga igazát hajtogatta. Hajnalig tartó dúlások-fúlások, a ki nem mondott sértések áradata. Arra a felszólításra, hogy szokjon le róla, az asszony felcsattant: esze ágában sincs, vagy elfogadják így, vagy sehogy. A meghittség eltűnt, az ágyban reggelizést lerendelték; a hivatalos magázás korszaka következett. A borravalóharc megmérgezte életüket. Kivált amikor tán a századik és minden eddiginél viharosabb összecsapás alkalmával, az asszony, közel ahhoz, hogy újdonsült férjét a nászút bekoronázásául nyilvánosan pofonüsse, a vacsoránál, hogy a hangulatgyertyák mellett mindenki hallhassa, magából kikelten azt találta odakiáltani: — Hát jó, ha tudni akarja, Olyan mindegy már, tudja meg. Hogy az voltam, igenis hogy az voltam! Konzumnö voltam, azért olyan a tempóm, amivel maga nem tud kibékülni. Most aztán, ha nem tetszik, hát tegyen róla. Minek hallatára Len se köpni, se nyelni nem tudott. A "vallomás" (ha az volt) — letaglózta. Nem is az aggasztotta, hogy mit szól majd ír-katolikus családja ahhoz, ha kitudódik, hogy egy konzumnővel él bűnös és érvénytelen házasságban, s így a bűn, amiben él, duplán bűn; hanem attól kóválygott kivált, mint akit fejbekólintottak, hogy most már maga se tudta, mit higgyen. Elhiggye-e, amit hallott?! Igazán az volt, konzumnő, Patricia, az ő Gyönyörűje, akinek érett, magabiztos fölényébe, úri allűrjeibe, termetes opulenciájába és vörösbarna sörényébe annyira beleesett, hogy kettőig se számolt, és már ott volt nála, mellette férfi minőségben alkalmazva? Igazán onnan volt a konzumnőtempója, merthogy mindvalósággal az volt valami lokálban? Vagy csak a harag mondatja vele, hogy tönkretegye lelkinyugalmát, az egész nászutazást a Tóvidéken, újdonsült férje bosszantására...?! Minden egyes alkalommal, ha borravalózásra került a sor, a hercehurca még el se kezdődött, és már szinte elviselhetetlenné vált a feszültség kettejük között. Len alig türtőztethette — hogy el ne káromkodja magát az asszony dühbegurult hallgatása láttán; és Patricia beharapott szájszéllel figyelte a borravalózó férj "garasoskodását", és szégyenletében fülig pirulva undorgott. Undorát nem mutatta — de nem rejthette el, ami az arcára volt írva. A borravaló volt a magasfeszültség, amely félelmetes szikrákat vetett, és már csak idő kérdése volt, hogy kikövetelje halálos áldozatát. A nagy hallgatások a nászágy duplaszéles sötétjén, a visszakapaszkodások az ágy széle felé (amilyen ravaszul, teknősen lejtenek ezek a násznyoszolyák a tóvidéki palotaszállóban, hogy a matrac egymáshoz görgesse a felajzott érzékiséget), a felajzott testek elajzása, az emelkedő gerjedelmek intelmes visszatűrése atyailag és fitymailag, a csábhálóing helyrerángatása — a csendes dühöngés keserűkettesben a mennyezetre függesztett, tágra nyílt szemmel megérlelte elhatározásukat. A férfi kimondta a verdiktet, hogy még az eszményien sikerült házasság is, mint intézmény, egyike a lagvacakabb emberi intézményeknek, s megfogadta, ha még egyszer elköveti ezt az őrültséget, hogy megnősül, tíz évvel fiatalabb süldőlányt választ, akinél fel sem merülhet annak a veszélye, hogy elemista korában konzumnő lehetettlégyen, de még azzal is jó előre tisztázza ezt a borravaló-kérdést, nézze meg az ember. Nincs rondább, mint házmesterlány-ösztönnel hercegnőt játszani. Az asszony tudatában viszont — ha némadühöngési rohamában eltompult és megpróbált "másra gondolni" — megjelent az összes lehetséges világok egy olyan legjobbika, amelyben az újdonsült férj boldog-boldogtalannak rátukmálós mosollyal osztogatja a maharadzsához illő borravalókat, melyek fénye rá, a maharánira visszasugárzik, de neki már nem kell egyetlen szót sem szólnia. El is határozta— ha negyedszer is beleugrik, és hagyja, hogy elgyűrűzzék, hát megnézi, ki az: olyan valaki-e, aki ad magára, nagyúri módra osztogatja és nem hozza zavarba piszlicsáré borravalókkal törvényes hitvesét és parádés szíveválasztottját. A visszautazás Londonba külön történt. Az elhidegülés a válókereset beadása (lovagiasan, a férfi hibájából), közös megegyezéssel a kölcsönös összeférhetetlenség fennforgására vonatkozó különzáradék alapján, és a lebonyolítás felgyorsítása, hála a méregdrága ügyvédeknek (a férj költségeinek terhére) — ment, mint a karikacsapás. A válás kimondásánál Len csak ügyvédjével akarta képviseltetni magát; ám az utolsó pillanatban, maga se tudta, miért, csettintett egyet hüvelykjével, és keze a telefon fölött kóválygott. Meggondolta magát. Tán csak hogy bebizonyítja — nem fél annak a termetes, opulens, barnavörös sörényű, elragadó teremtésnek a megpillantásától, aki a tóvidéki nászúton az ő Édes Bestiája volt és a felesége. Elment a tárgyalásra. Kimondták a válást. Az ügyvédek kivonultak, a bíróság elvonult. A felülvilágítós, dohánybarna faburkolatú terem kiürült; hűvösen kongott az ürességtől. A tanácselnök fehér márvány mellszobrát leszámítva — sehol senki. Magukra maradtak. A lépcsőzetes, májvörös márványpadozat, a levilágító arany homály, a hangulat — minden kedvezett, hogy egymás nyakába boruljanak. Megindultak egymás felé a terem két átellenes végéből. Len már puhulni érezte acélos izmait, rogyadozni lábait; tudta, ha nem tartja magát nagyon erősen, hát kilágyul, mint a viasz. Áldozati prédának érezte magát ebben a szorongató felkínálkozásban. Az asszony közel ért. — Pat! Lassan elvonult mellette anélkül, hogy megállt volna — úgy mondta, tekintete kifürkészhetetlen idegen, hangja hidegen metsző: — ...Remélem, ad borravalót annak a teremőrnek, aki láttam hogy utánavitte a táskáját, amit a pádon felejtett, s hogy nem lesz fukar. Az isten szent szerelmére. Hogy nem hoz szégyenbe. Ez a legkevesebb, amivel az elvált feleségének tartozik. Szkukálek Lajos illusztrációja Z. Németh István versei Mozi Bennem úgy vagy fellelhető, ahogy Napban a Föld, mint földben a tétova bogarak. Meglásd, az utolsó ember Adómhoz hasonlít majd, miként a búcsú az első öleléshez, lla egykor egyek leszünk, rúd nevetek. Kigondolok egy rétet, s Neked adom. Kigondollak Téged, s önmagomnak adlak. Nem tesz kétely, hiszen mért rendezne filmvetítést koporsónkban az Isten ? Mint Napban a Föld, igen. Mint testben a lélek. A haldokló foga közti vitorla feszül, abba leheli keservét, és megsimogatja akkor a tiszta fény. Érj hozzám az égve hagyott érintések Ammtpén. Panelember Nem anya szülte: összerakták, vér helyett lift kering benne, nyelve erkély, korlát rajta a szó. Hatodik emeletén az agy, az ötödiken a szív lakik, Néha úgy érzi: ember még, s kinyitja fáradt ablakát. Csontjaiban gáz és melegvíz. Nem mozdul, s nem hal meg sosem: jönnek és lebontják. A HFT 12
