A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-11 / 7. szám
GONDOLKODÓ Számok, összefüggések és évfordulók Száznegyvenöt, hetvenöt, egy és nulla. Lehet, hogy a számmisztikusoknak könnyű dolguk lenne, mert ismerik azokat az ezoterikus összefüggéseket, amelyek alapján e számok között kapcsolatot fedeznének föl. Ezek számomra azonban rejtve maradtak. így más szempontokat vagyok kénytelen igénybe venni. Kezdhettem volna úgy is, hogy évszámokat sorolok föl:1848—49, 1918—19, 1992— 1993 és 1993—94. Ezek az évfordulók már felvillantják, miről is beszélek. Ha ezeket az óvszámokat Kassa történelmi sorsfordulóihoz kötöm, érdekes összehasonlításokat állíthatok egymás mellé. Az első kassai csata után (1848. december 11.) Franz Schlick altábornagy elfoglalta Kassát. Évtizedekkel később egy kassai polgár számolt be a Kaschauer Zeitungban az akkori szomorú karácsonyi ünnepekről. És nyilvánvalóan a szilveszteri mulatságok és az új év köszöntése is különbözött a megszokott hagyományoktól. Hetvenöt évvel ezelőtt, az első világháború végén, miután a csehszlovák csapatok 1918. december 29-ón először szállták meg Kassát, a kortárs, Vécsey Zoltán A síró város című regényében mondta el, miképpen ünnepeltek a kassaiak. Könyve 1931-ben jelent meg először, s a szerzőt ezért a művéért kiutasították Csehszlovákiából. "Szilveszter délután felzúgtak a harangok. Síró tömegek gyűltek össze a templomokban, hogy hálát adjanak az Úrnak az elmúlt esztendő csapásaiért és megfogyott reménykedéssel esdjék le a boldog új esztendőt. Békét és kenyeret. Szabadságot és megnyugvást. Igazságot és kiengesztelődést. De hol vannak a régi, vidám mámoros Szilveszter-éjszakák? A lokálok üresek. Néhány tiszt ül a kávéházban, szótlan pincérek ődöngenek, és a cigánynak sincs kedve játszani. És amikor újév reggelén Glóriára csendültek a harangok, mindenki a templomba igyekezett. Olyanok, akik éveken át megfeledkeztek az Istenről, most eljöttek az Úr zsámolyához. A szenvedés visszavezérelte Istenhez a lelkeket. A fehérpapok templomában olyan sűrűén vannak, hogy Pista Sárikával már csak a szószók lépcsőjén kap helyet. A barokkstílű hatalmas hajóban misztikus homály terjeng, amelyben hosszúra nyúlnak az árnyak. A sekrestye ajtaján megcsendül a csengő és felbúg az orgona. Ünnepi asszisztenciával vonul a főoltárhoz a miséző pap, egy fiatal tanár, akinek horpadt válla még jobban meggörbül az arannyal átszőtt damasztruha súlya alatt. Az orgonista pedig, fiatal diák, lehajtja a fejét a fehér billentyűk felé, és egy pillanatra megakad, mintha a fújtatóban volna baj. Azután fájdalmas könyörgés akkordjai csúsznak ki az ujjai alól. Egy nemzet ezeréves szenvedése, tengernyi bánata zokog a vox coelestisben. Isten álld meg a magyart! A miséző pap dereka egyszerre megcsuklik, két karja lezuhan az oltár lapjára, feje lehanyatlik, a kezei közé, és Pista látja, hogy a törzs fájdalmasan vonaglik. Az ő szemeibe is könnyek szöknek, Sárika hangosan zokog és amint körülnéz, látja, hogy öreg, kopaszfejű emberek szeméből sűrűn patakzik a könny, asszonyok vergődve omlanak a fapadra, hangos zokogás tölti be a hajót, majd egy erőtlen, bátortalan hang csuklik fel: — Balsors, akit régen tép... És cérnavékony női hangok, dörmögő férfibasszusok, friss és üde gyermekhangok fonódnak össze az imádságban. Az ima akkordjai elhangzanak, és a meggyötört lelkekbe beköltözik az Úr békéje. Az a glória, amelynek harsogó hálaadásnak kellett volna lennie, hogy az emberiség megérte az új esztendőt, így törött meg panaszos, elcsukló zokogásba. Kinek volt kedve hozzá, hogy boldog új esztendőt kívánjon felebarátjának? Oh, milyen szörnyű újévi virradás. Keserűség folytogatja a torkokat és az emberek úgy járnak ide-oda, mintha nem erről a világról valók volnának. Az úttesten katonai őrjáratok járnak feltűzött szuronnyal. (...) A reális világ elvesztette talaját a lelkekben és álomvilág költözött a város falai közé. Fantáziák, kusza remények, örökös ábrándozások a mákony, amellyel most hónapokig injekciózzák az optimizmust. Szükségük van a hitre, kell valamibe kapaszkodniok, ha csupán lehulló falevél vagy egy szentjánosbogárka imbolygó lámpácskája is az, amiben megfogódznak." (i. m. 174—77.) Azután sok minden történt, sok év váltotta egymást. A következő évfordulóra már mindenki emlékszik. Az egy évvel ezelőtt köszöntött ránk. Kassán is ünnepelni akartak a pöffeszkedő pártok, melyek maguknak vindikálták a kétes dicsőséget, hogy szétverték Csehszlovákiát, és ezzel — akaratuk ellen — válaszoltak arra a kérdésre, vajon ez az állam a világtörténelem múló epizódja, vagy megalapozott szükségszerűsége volt-e. Az új év első óráiban a város a szokványos szilveszteri képet mutatta. Csupán a petárdák robbanása és vidám fiatalok hangoskodása hallatszott a fagyos éjszakában. A Matica slovenská, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom, a Szlovák Nemzeti Párt és a Keresztényszociális Unió délutánra a Tudományos Könyvtár előtti téren vidám zenés műsorral kívánt búcsút inteni a cseheknek. De alig néhányan jöttek el, és a műsor is elsikkadt. Az "Üdvözlégy Szlovák Köztársaság!" rendezvény nem sikerült az államrombolók elvárása szerint. Cikkeztek is hetekig a nemzetileg fel nem ébredt kassaiakról. Most már éjfél előtt kellett volna megkezdődnie az ünnepségnek, amelyet már csak három szervezet hirdetett meg. A régiek közül a Szlovák Nemzeti Párt kiesett, miután Meőiarnak sikerült azt szinte felszámolnia. Az ünnepség színhelyére egy-kétszáz fiatal érkezett, akik nem nagy kulturáltságról tettek tanúságot. A Fő utcát üvegcserepek borították, és a reggeli miséről hazafelé igyekvő emberek felháborodással érdeklődtek, hogy miféle kulturális rendezvényről volt szó. De a leghitelesebb képet a nacionalizmus szellemét ébresztgető kassai napilap, a Lúč riportere, Jozef Palik tárta az olvasók elé: "Kár, hogy a jókedvű fiatalság annyit sem tud, hogy ha felhangzik a himnusz, nem illik táncolni. Ordibálni, sőt iddogálni sem. Talán néhány felnőtt is csak későn ocsúdott fel. (...) Hasonlóképpen a vak sötét ablakok a Fő utcán. Az igazság kedvéért, a Kmart és más üzletek kirakatai sem voltak kivilágítva. Nem jelezték az életet, sem az ünnepet. Nem sugárzott belőlük a fény. De azért egészen nem volt kihalt a csengetés előtt sem. A rendőrautók szirénája, fékeik fütyülése a központban való autócskázás közben — a gyalogövezetben — megpróbálták felébreszteni őt." Mármint a várost. Miután a szerző elpanaszolja, hogy bár a Matica funkcionáriusai és néhány mozgalom képviselője is ott volt a tömegben, de a tömeg számára ismeretlenül, csak egy képviselő mondott rövid köszöntőt. "Tán ebben a városban nem él egy író, költő, festő, szobrász, zenész, színész vagy tudós, vagy akár egy újságíró is, aki képes lenne megfogalmazni bölcs és eredeti gondolatokat? Mondana valamit erről az évfordulóról, erről a városról? Az évről, amely elmúlt és amely éppen megkezdődött?" A szerző a szemrehányó hangot váteszira cseréli föl cikke végén: "Ha ebből a városból mihamarább nem kezd el jelentkezni és visszhangozni a nemzet lelkiismerete, a vak Kassa városa megsüketülhet, sőt megnémulhat." (i. m. 1994. január 3., 5.o.) Ha a jóslat beválik, a történelmi sorsfordulók következtében a síró városból süketnéma lesz. Lehet, hogy az abszurd történelmi sorsfordulók teszik nyomorékká? Balassa Zoltán 4 A HÉT
