A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-11 / 7. szám
GONDOLKODÓ Röpirat a nemzetnevelés ügyében Első pillantásra talán meglepő, hogy Márai Sándor, az európai polgár, a nemzetnevelés ügyében írt röpiratot, méghozzá egy nagyon kényes történelmi időszakban, 1942 nyarán. Utólagos magyarázói egy részétől eltérően Márai nagyon jól érzi az egyensúlyokat az egyén abszolutizálása és a tömegember felelőtlen társadalmi favorizálása között; érzi a nemzet fontosságát, és mai szemmel nézve talán túlzott feladatokat is szán neki a jövő társadalomépítésében. Joggel félti (1942-ben!) a magyar nemzetet a hibák elkövetésétől (megakadályozni sajnos nem tudta), joggal apellál értékeire: "Egy olasz író egyszer beszélgetés közben azt mondotta e sorok írójának, Magyarország azon kevés európai országok egyike, ahol ma is érzik az életen és az emberek gondolkodásmódján, hogy Napóleon itt csak Győrig jutott el. Ez igaz: de talán nem csak hadászati és történelmi véletlen ez. A magyarság mindig egyénien vizsgálta, szűrte meg az európai sorskérdéseket, s a nemzeti öntudat szűrőjén keresztül párolta le a kérdésekből mindazt, amit a maga fejlődése számára szükségesnek és alkalmasnak ítélt. A magyarság mint az európai keresztény műveltség, a humanizmus egyik utolsó keleti végvára, minőségi kultúrát épített az elmúlt évszázadokban, s ezt a művét leggyakrabban történelmileg rendkívül kedvezőtlen feltételek közepette végezte. Egy nemzet igazi értelme nemcsak az életforma és a nyelv, hanem a hatalomhoz, tehát a cselekvő létezéshez való szándék. A magyar nemcsak horizontálisan akart nemzet és hatalom lenni Európában, hanem még inkább vertikálisan. Ma sem akar mást." Azt hiszem, Márai eme szavai bénítóan érvényesek az 1989 utáni állapotokra is, s az a vajúdás, amely a sorokból kiérezhető, ma is nyom belülről mindannyiunkat. Ma is megszívlelendő és kiemelendő ama meglátása, hogy a nemzet felemelkedésének letéteményesét egyrészt az egyéniségekben s azok kiteljesedési lehetőségeiben, másrészt a minden faluban, tanyán odaadással működő tanítókban, a szellem mécseseiben, a nemzet napszámosaiban látja. "A kérdésre, mi a magyar, mindenekelőtt a történelem felel. A magyarság annak a ténynek öntudata, mely teljesen eltölti a honfoglaló nép kései leszármazottjait: magyarnak lenni nem állapot, hanem feladat és hivatás. ... A magyarság nemcsak a történelmi múlt jogain él itt, és követel önálló, független állami létezést az európai erők összjátékán belül, hanem hivatása van. A magyarság jelenti Délkelet-Európában azt a kiegyensúlyozó erőt, melynek hasznos és üdvös kihatásairól semmiféle új európai hatalmi konstelláció nem mondhat le." Ez utóbbi sorokból már érződik, másutt teljes szélességében kijön Márai naivitása. A tiszta szellemiség bástyái közt mozgó iró el sem tudja képzelni ekkor még, hogy egy Jalta bekövetkezhet, hogy az a kommunizmus, amelynek lényegét pedig ily tisztán látta, egyébként logikus érvelését halomba dönti, az orosz tankok lánctalpai többszörösen elsodornak majd minden filozófiai vagy észérvet. Pedig ismétlem; kevesen tudták akkor megfogalmazni olyan tisztán véleményüket, mint ő. Európa legjobb szellemeinek meggyőződése, hogy a bolsevizmus nem lehet az okcidentális tömegek életformája. A kommunizmus, s annak gyakorlati politikai kifejezési képlete, az orosz bolsevizmus, európai emberek számára nem nyújthatja az új életforma lehetőségeit. A húszéves orosz szovjetkísérlet e háborúban kétségkívül bebizonyította azt, hogy a mongolizált Szovjet- Oroszországban a legszigorúbb politikai nevelés, az egyéni élet minden igényének kíméletlen megtagadása hatalmas társadalmi és katonai szervezetet épített fel, amely a világ leghatalmasabb katonai apparátusával, a német hadsereggel szemben is sokáig és viszonylag eredményesen meg tudta állni helyét. De bebizonyította azt is, hogy ez a bolsevista erőfeszítés az egyéni élet minden tartalmát felszívja, megfosztja az embert az élet minden olyan értékétől és javától, mely nélkül európai ember számára — legyen ez az ember filozófus Königsbergben vagy csatornatisztító Londonban — nincs többé ez életnek valóságos értelme. Más kérdés, melyet e helyen nincs módunk megvizsgálni, nyújt-e a kommunizmus elviselhető életformát a keleti ember számára. Azt hiszem, példátlanul tiszta meglátások ezek is — ám rajtuk is fényesen bizonyítható, hogy az emberi fejlődés bizony nem lineáris, s gyakran előre nem látható kanyarokat is vehet. Hadd utaljak itt akár a hatvanas évek franciaországi vagy éppen amerikai diákmegmozdulásaira, amelyek kis híján rácáfoltak Márai logikájára, s naivitásukkal ismét csak az emberi létezés összetettségét bizonyították. Véleményem szerint annak kell kezelni tehát Márai Írását, aminek — gondolom — a Kalligram Kiadó is szánta: egy nem tévedhetetlen ember figyelemre méltó gondolattárának; eme gondolattár újrakiadásának pedig óriási szerepe lehet, ösztönözheti a mi gyakran földhözragadt, gyakran bátortalanul araszolgató gondolkodásunkat. Művelődésre, szellemi értékek létrehozatalára szóló felhívása pedig egyszerűen korparancs napjainkban is: "Mert a műveltséghez bátorság kell; igen, az igazi műveltséghez hősiesség kell. A műveltség a béke hősiessége. Az a műveltség, amely szembe mer nézni egy közösség igazi feladatainak nagyságával, követelményeivel, mely nem címszavak gyűjteményének értesültsége, hanem alkotó feladat és az európai hivatásérzés öntudata, legalább olyan bátorságot követel egy közösség tagjaitól békében, mint amilyent a háború helyzetei követelnek a katonától. Szembenézni a téveszmékkel, szembeszállani az előítéletekkel, ostorozni a tunyaság és a kényelem érdekszülte illúziókat, megszabadítani magunkat és embertársainkat minden divatos, de az idő ellenőrzésén még át nem esett koreszmétől, tisztán látni a kor szellemi zűrzavarában, egy társadalmi, gazdasági és kulturális sorsforduló számumjában megőrizni az értékeket, melyeket az európai értéknek megismert: mindehhez bátorság kell." Kellenek ettől aktuálisabb szavak? Legyünk hát bátrak! Csáky Pál Jó napot, Hložník úr! (Vincent Hložník budapesti kiállítására) A hatvanas évekbeli régi szabású sötét télikabátját látom hátulról. Vállánál mintha lefelé nyomná; nem csoszog, csak lassan jár, nem megy. Ilyen idős korban és ilyen fájdalommal az emberek nem mennek, hanem járnak. Fehér nagy hajkoszorúval körbeélesített feje is az idő tünékeny örökkévalóságát jelezte. — Dobrý deň, pán Hložník! — Dobrý — mondta, s feltekintett. Mi volt ebben a jó? A "dobrý” — most hallom — csak azt jelentette: jól van. Mi lehetett jól? Hogy vagyunk. Hogy megyünk, s találkozunk, hogy értjük: nem értjük egymást. Hogy csak tudomásul veszszük: a másik is csak megy. Magával, magában, hogy az élet furcsán determinált minket. Mint Ítélet nap előtti járkálókat. S ha nem is tudatosítjuk, akkor is így van — ettől köszönünk határozottan és halkan, semmi többet nem szólva. Hisz emberek vagyunk. Ha különböző arccal, ugyanazt hordjuk magunkban: a világra, életre jöttünket. Lám már e kifejezésben is a járkálásunk, homályos nyomaink vannak benne. Pán Hložník...! — szólítanám meg. S a rövid utcában mellette elhaladtamban kérdezés nélkül, szóváltás nélkül tudom: sötét télikabát takarja egész élete, s az én életem kérdését és megválaszolhatatlan tragédiáját. "Miért nő a fű, hogyha majd leszárad, s miért szárad le, hogyha újra nő?” Tudják, meghalt a fia; a négy gyerek közül a legtehetségesebb. De hisz ez tudott volt: s ezért ő vezekelt. A tehetséget, az alkotás képességét meg kell fizetni. De ennyire, s ezzel, egy magunk által életre hívott élettel? S ami fennmaradt sajátjából, azt is csak képekre költötte. Szenvedélyesen kereste a lét kifejezési formáit, a gondolatok képi vetületeit, az érzelmek színeit. Nappalaink és éjszakáink világát, a valóságét és képzeletét. A bennünk genetikailag örökített múlt: hogy ugyanazok vagyunk, akik voltunk és leszünk. Hložník úr, ugye maga megjárta Dante poklát, s látta a bibliai Apokalipszist? Hložník úr! Ugye az ember csak azért nagy, hogy tudja... Szabó Lilla A HÉT 5
