A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-28 / 5. szám
FIGYELŐ Egy sebész monológja A minap járásunk modem kórházában jártam kivizsgáláson. Az impozáns épületben gyönyörködve elméláztam, lám, lám, hová is jutott ifjú demokráciánkban egészségügyünk helyzete. Merengésemből egy ismerős hang rántott vissza a jelenbe. Egyik barátom szólított meg, akivel harminc évvel ezelőtt koptattuk a középiskola szebb kort is megélt padjait. Az azelőtt mindig jókedvű, diákcsínyeket kieszelő barátom elég komoran nézett ki. Kölcsönös üdvözlés és a szokványos "hogy vagy", után belefogott mondókájába, miközben karon fogva ballagtunk munkahelye felé, ahol mint sebész dolgozik. (Különben köztudott, hogy ügyes kezű, nagy tudású szakember hírében áll.) Jó nektek, barátom, akik csak idejöttök vagy mert a betegség űz benneteket, vagy pedig be vagytok idézve egy-egy kolléga által kivizsgálásra, ambuláns kezelésre. De tőlünk joggal elvárjátok, hogy mosolyogva tegyük mindezt. Nem törődtök vele — és ezt nem is vesszük rossz néven, hogy nem is vagytok rá kíváncsiak —, vajon minket nem gyötör-e valami gond, családi probléma. Pedig hidd el, sokszor ránk is ránk férne egy alapos kivizsgálás, pszichiáterrel való beszélgetés, netán az is segítene, ha úgy isten igazából kirúgnánk a hámból, mint korábban, feledve bút, bánatot. Te talán nem is tudod elképzelni, milyen érzés az most nekem, bemenni a munkahelyemre, ahol talán a főnök részéről búcsúkézfogás, isten veled vár rám. Talán még lesz annyi lelki erőm, hogy meglátogassam, megnézzem azokat a betegeket, akiket tegnap vagy két óra hosszat műtöttem. Pedig már szinte megszoktam, hogy rendszeresen találkozom azokkal a betegeimmel, akiket végleg megszabadítottam a gyötrő fájdalomtól. Ilyenkor én újjászülettem, elfeledve azt, hogy milyen nehéz és bonyolult is volt egy-egy műtét. Az ember a sikernek örül, annak, hogy segítségemmel ismét kéknek lássa az eget, szépnek az életet. Ez volt az életcélom, tette és teszi teljessé életem, ez feledtette velem az otthoni mindennapos gondokat. Miért nézel rám olyan furán? Azért, mert múlt időben beszélek? Hja, barátom, igaz, hogy még egy picit innét vagyok az ötvennek, de jövőnk, sőt a jelenünk is bizonytalan. Istenem, de irigylem azt az embert, aki kétkezi munkával keresi a kenyerét. O ugyanis, ha a főnöke megadja neki az ukázt, eldobja az éppen nála lévő szerszámot, lapátot, ásót, s irány a kocsma. Olyan vagy hasonló munkát csak talál. Hogy másnap reggel remeg a keze az italozástól? Ki a fene veszi észre. Na és ha észrevette? Akkor sem okoz nagy kárt senkinek, ha egy-egy lapát földet nem oda dob, ahová éppen szánta. De mi sebészek? Mondjuk, hogyha most belépek az irodámba, és ott nem a főnököm búcsúzásra nyújtott jobbkeze fogad, hanem egy teleírt lap a mai napra betervezett sebészeti beavatkozások felsorolásával, akkor is időbe telik majd, míg megnyugszom, elmúlik gyomoridegességem, beöltözöm a fehér egyenruhámba és az elkövetkező operálás egyes fázisaira igyekszem gondolni. Hiszen elég kezemnek egy rezzenése és a műtőasztalon fekvőt örökös bénává, nyomorékká tehetem. És ne adj isten, ha ez bekövetkezne, ugyan ki mást is vennének felelősségre, mint engem, akinek a kezében volt a szike. Gondolod, elhiszik majd nekem, hogy ez akkor következett be, amikor másra, az esztelen takarékosságra gondoltam? Egy frászt. Mondjuk, hogy ez a mai nap sikeres lesz, nem lesz semmi balhé, akkor is arra gondolok majd, hogy ezek után kellek-e még, avagy sem. Hidd el, sokszor előre lelkiismeret-furdalást érzek azok miatt, akik késem alá kerülnek, hiszen állandó veszélynek vannak kitéve általam és a kollégám által, s közben nem mi vagyunk a felelősek, hiszen a bizonytalanság állandóan aggaszt bennünket. S még borzasztóbb az a tudat, hogy "ott fenn" ezt nem veszik észre; akik "gondoskodnak" róla, nehogy elteljen egy-egy napunk önmarcangolás nélkül. Mikor jön el az az idő, amikor az illetékesek elgondolkodnak ezen, és magukba szállva javítanak a helyzeten? Soha. Vagy talán még én is megélem a javulást? Mikorra ezeket a szavakat a barátom kimondta, irodája elé értünk. Némán, erős kézfogással búcsúztam tőle. Ugyan mit is mondhattam volna? Hiszen minden szavával egyetértek, és csak némán kérhetem Istent, végre hallgassa, értse már meg a mai egészségügyi problémákat. Most, amikor az egészségügy számára egy jó gyógy terápia még hasznára válna. Nagy András Aki kézbe vette a Život című szlovák képeslap 1. számát, és fellapozta annak 22—23. oldalon lévő "Slováci zabávali svet" (Szlovákok szórakoztatták a világot) című írását, az bizony ha nem vette komolyan, akkor igencsak jót mulatott. A cikkíró nevét szándékosan nem írom le, hiszen fogadni mernék, hogy a kedves olvasó amúgyis eltalálja, de annál inkább idekívánkozik Karol Mederi-Staud neve (1799-1842), aki a cikk szerint mint színész és rendező működött Budapesten, Megyeri Károly családi neve Stand volt, és eddig úgy tudtam, hogy Tótmegyeren született, az első magyar komikus, a realista színjátszás úttörője volt. A színjátszás magaslatán állt Lujza Blahová színésznő. A Budapesti Nemzeti Színház legünnepeltebb színésznője és operaénekesnője lett belőle, Rimaszombatban született. Nos, a "nemzet csalogánya" valóban Rimaszombatban látta meg a napvilágot Reindl Lujza néven. Először nevelője apjának (Kölesi Antal) köszönhetően Kölesi Lujza néven lépett színpadra, majd 1866-ban Blaha János karmesterhez ment feleségül és attól az időtől kezdve férje neve alatt vonult be a halhatatlanság és a művészvilág köreibe. Egyéb szlovák kapcsolatairól és mivoltjáról mélyen hallgatnak a színháztörténeti könyvek. Lám mégis akadt kutató, aki bizonyított: Lujza Blahová — látják mennyire egyszerű. Jót szórakoztam Lujza Blahová, rodáčka z Rimavskej Soboty, sí získala najmä Budapešť Egy további adat a szóbanforgó cikkből: "A Budapesti Nemzeti Színházban fellépett egy ismert szlovák származású magyar színész Pavel Javor (1902-1959), aki filmekben is játszott". A javor juharfa vagy ihar, egy-egy tájnyelvi használatban ismert úgyis mint jávorfa (A hegedűm nincsen jávorfából... mondja valamelyik nótának a sora), s már a közhasználatba is bekerült. Az Aradon született magyar színészt viszont pusztán a neve alapján szlováknak minősíteni, igen merész vállalkozás. Hasonló elmélet alapján akkor minden Kováč-Kovács és Horvát-Horváth nevű ember tetszés szerint magyar vagy szlovák is lehetne. A családi név azonosítása alapján Jozef Gregor (Gregor József), Irena Psotová (Psota Irén), Ľudovít Dobák (Dobák Lajos), Edita Domjánová (Dómján Edit), Andrea Drahotová (Drahota Andrea), Sára Fedáková (Fedák Sári), Zoltán Greguš (Greguss Zoltán), Ladislav Hlatký (Hlatky László), Ladislav Markuš (Márkus László) vagy akár Július Vykydal (Vikidál Gyula) is szlovák lehetne. A gyökerek, látjuk mennyire messzire nyúlnak, de azokból a világ előtt presztízst kovácsolni, nevetséges gondolat, a fajelméletek gyártása viszont a mai világban undorító.-yd-4 A HÉT
