A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-07-23 / 30. szám
VISSZHANG ADALÉKOK EGY ÉLETRAJZHOZ Érdeklődéssel olvastam az A Hét 25. számában "Az ártatlanok igazsága" című cikket, amely Esterházy Jánosnak és a vele együtt a Szovjetunióba elhurcolt társainak sorsáról közöl újabb adatokat. Ehhez a cikkhez szeretnék néhány kiegészítő megjegyzést fűzni. Esterházy Jánost 1945 tavaszán a már felszabadított Pozsonyban a szovjet katonák az utcán letartóztatták, néhány napi (heti?) fogva tartás után azonban szabadon engedték. Ekkor önként kereste fel hivatalában dr. Gustáv Husákot, s ott már a csehszlovák hatóságok tartóztatták le. Néhány hétig — a Magyar Párt több vezetőségi tagjával együtt — a pozsonyi rendőrigazgatóság Kórház utcai épületében raboskodott, onnan adták át a szovjet NKVD (a későbbi KGB) szerveinek, s ezek vitték el a Szovjetunióba, tudomásom szerint tíz másik személlyel együtt. Ott valamennyiüket elítélték. A rehabilitálására vonatkozó iratokból egyebek közt az derül ki, hogy 1948. szeptember 18-án megszüntették azt a határozatot, melynek alapján Esterházyt elítélték és hogy ugyanakkor Esterházyt átadták a csehszlovák hatóságoknak. A végzés dátuma bizonyára megfelel a valóságnak, az átadásé azonban nem. A valóság az, hogy Esterházy csak 1949 májusában érkezett haza. Ismerve az akkori viszonyokat, ezen nincs mit csodálkoznunk: idő kellett hozzá, míg egy elítéltet egyáltalán megtaláltak, továbbá: Esterházy egészségi állapota nyilván igen rossz volt, úgyhogy hazaszállítása előtt bizonyára némi "feltáplálásra", gyógykezelésre szorult. Esterházy további sorsával már többen foglalkoztak, sok helyes és sajnos, sok pontatlan adatot közöltek. Engedtessék meg nekem, hogy itt és most még egyszer közöljem azt, amit erről közvetlenül Esterházy János húgától, Miczielskiné Esterházy Máriától és az Esterházy családot önzetlenül segítő Prisender Emiltől tudok. Az 1949 májusában hazahozott Esterházy János, akit 1947 szeptemberében a Nemzeti Bíróság Pozsonyban távollétében halálra ítélt, nem külföldi intervencióknak köszönhette, hogy a halálos ítéletet államelnöki kegyelemmel életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. Az illetékes pozsonyi államügyész, dr. Wagner, ragaszkodott az elítéltnek ahhoz a jogához, hogy kegyelmi kérvényt nyújthasson be (az 1947-ben lefolytatott per után ugyanis Esterházy távolléte miatt nem élhetett ezzel a jogával). A kegyelmi kérvényt Esterházy Mária kérésére dr. Balogh Dénes Árpád írta meg, és íratta alá Esterházyval a Kertész utcai börtönben. Ezt a kérvényt Esterházy Mária a család jó ismerősének, Prisender Emilnek kíséretében személyesen vitte Prágába. Ott dr. Vavro Šrobárt keresték fel, aki Prisender Emilnek személyes jó barátja volt. Šrobár miniszter vállalta, hogy a kérvényt ő maga adja át Klement Gottwald államelnöknek. Mint később elmondta: magával vitte az elnökhöz Ján Ševä'ket, a csehszlovák kormány akkori alelnökét, s ketten együtt kérték az államelnököt, hogy ne legyen már több kivégzés politikai ügyben Szlovákiában. Az elnök egy feltételt szabott: kérjék ki a kormány többi szlovák tagjának véleményét is. Ha ezek sem tesznek ellenvetést, ő a kegyelmi kérvényt aláírja. Ezek után változott tehát a halálos ítélet életfogytiglani börtönbüntetéssé. 1949 nyarán a súlyosan beteg Esterházyt a Miletič utcai járványkórház tüdőosztályán kezelték néhány hétig. A nyár végén váratlanul a lipótvári börtönbe szállították, s itt kezdődött közel nyolc évig tartó kálváriája. Megjárta I Havát, volt Plzeň-Boryban, majd Mirovban, aztán ismét valamelyik szlovákiai börtönben, míg végül — már halálos betegen — újra Mirovba, ebbe az északnyugat-morvaországi, mindenki szerint borzalmas börtönbe került. Közvetlenül halála előtt kérte, hogy helyezzék át a nyitrai börtönbe, mert szülőföldjén szeretne meghalni, de kérésének nem tettek eleget. Mirovban hunyt el 1957 márciusában. Hamvait — mint az köztudomású — mai napig nem sikerült megtalálni. Meglepett, hogy az orosz dokumentum további nyolc rehabilitált személyt említ Esterházy társaiként, holott tudomásom szerint tíz személyt hurcoltak el Esterházy Jánossal együtt. Nem említi az irat Lászlóffy Ferencet (nyugalmazott postatiszt volt, pártvezetőségi tag) és azt a Birnbaum nevű idős embert, aki a Magyar Párt Nyerges utcai épületében portásként tevékenykedett. A Szovjetunióban a bíróság előtt hiába hivatkozott rá, hogy szervezett kommunista párttag volt. Ez a két ember alighanem még 1948 előtt meghalt. Esterházy Jánoson kívül mindössze hárman kerültek ki élve a szovjet lágerek poklából — jóval később, mint Esterházy—, mégpedig dr. Párkány Lajos ügyvéd, Tesár Béla nyomdász és Csáky Mihály földbirtokos. E három ember sorsa is különbözőképpen alakult. Dr. Párkány saját elmondása szerint a büntetőtáborból néhány év elteltével a Komi Köztársaságba került "száműzöttként", azaz: egy bizonyos területen szabadon mozoghatott, kényszermunkára volt ugyan beosztva, de már némi fizetést kapott, és időnként, írhatott Pozsonyban élő feleségének. Ő elsősorban felesége vasakaratának köszönhette szabadulását, mert ez az asszony szinte naponta ostromolta a szovjet konzulátust és a hazai hivatalokat, hogy férjét engedjék haza, hiszen minden igaz ok nélkül ítélték el, semmiféle bűn S nem terheli. Végül is egy napon megtorló tént a csoda: dr. Párkány értesítést kapott Q az illetékes szovjet hatóságoktól, hogy ? elhagyhatja a "zárt" körzetet, Moszkvába ° mehet, ott átveheti csehszlovák útlevelét, 2 és szabad polgárként hazatérhet. Hogy 4 A HÉT
