A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)

1993-07-16 / 29. szám

SZABADIDŐ

Larry Sisner

Szegényebb a mezei egérnél

A nap pokolian égette a tarkómat, de én türelmesen poroszkáltam az autóút mellett. Hirtelen lefékezett mellettem egy sportkocsi. A volán mögött egy csinos szőkeség foglalt helyet. Megkérdezte:

— Igényt tart a segítségemre? Merre vigyem?

— Hát a... a...

Kényelmesen elhelyezkedtem a bőrülésen és szemügyre vettem a jótevőmet. Molett volt a darling, talán negyvenesztendős. A nyári ruha alig takart valamit az idomaiból. Szép és formás mellei voltak.

— Merre indult? — kérdezte barátságosan.

— A legközelebbi városig s aztán... majd meglátjuk. Én ilyen "majd meglátjuk" életet élek. Tetszik engem érteni?

Néhány perc múlva a nő lefékezett, mert az út mellett egy rendőr integetett felénk, hogy álljunk meg. Az egyenruhás fogdmeg közelebb lépett a sportkocsihoz.

— Mutassa meg a vezetői engedélyét — mondta szárazon.

A nő szolgálatkészen előszedte a könyvecskéjét.

— Új. A múlt héten kaptam.

A rendőr megforgatta a kezében a könyvecskét, majd visszaadta. Már nem a hölgyet nézte. Ujjával felém mutatott.

— A férje...?

— Nem. Vagy húsz perccel ezelőtt bevettem a kocsimba.

A hekus megnézett jobbról, megnézett balról. Összehúzott szemmel. Hirtelen mozdulattal felrántotta a gépkocsi ajtaját, előszedte a revolverét és felordított:

— Gyerünk, kifelé a kocsiból!

Az egyik fa mögül előbújt egy civilruhás hekus és megindult felénk. Lustán, kényelmesen. Az egyenruhás ezalatt átkutatta a zsebeimet s aztán a másikhoz fordult.

— Nem találok nála semmit, főnök.

A "főnök" a szemembe nézett és metsző hangon megkérdezte:

— Merre?

— New Orleansba...

— Hol hagytad a barátodat, akivel tegnap este South Cityben csavarogtál?

— Nincsenek barátaim. Egyedül kószálok, mint a magányos farkas, rendőr bácsi. Miért nem akar hinni nekem?

— Hol voltál tegnap éjszaka?

— Hol is? Valami nyavalyás településen... ott... túl a dombom. Nem néztem meg a várostáblát.

— Tehát Sout Cityben.

A seriff segédje vigyorogva megjegyezte:

— Elcsíptük az igazit.

— Ebben te biztos vagy? — kérdezte a seriff rosszkedvűen.

A nő most a rendőrök felé fordult.

— Elárulják végre, hogy tulajdonképpen miről van szó?

— Természetesen, drága hölgyem — mondta a seriff kedvesen. — Én a körzeti seriff vagyok. Tegnap éjjel South Cityben megöltek egy embert. Valami csavargó lehetett az áldozat. Most a gyilkost üldözzük.

— Miből gondolják, hogy az én potyautasom a tettes?

— Hát... ha megtaláljuk nála a tőrt, akkor nyomon vagyunk — mondta a seriff. — A csavargót ugyanis egy tőrrel szúrták szíven... azt a tőrt a gyilkos valószínűleg eldobta... mégis... Az lesz a legjobb, ha elvisszük az aranyost a rendőrállomásra. Talán nem ő ölte meg, de... Na, indulás!

— Magukkal tartok — mondta a nő hirtelen. — Talán a segítségükre lehetek. Ha az én tanúvallomásom jelent valamit... ón vettem be a gépkocsimba, nem?

Szépen beültettek a rendőrkocsiba. A seriff elfoglalta az én helyemet a szőkeség mellett. A város felé indultunk. Hamarosan az a goromba hekus bependerített a seriff irodájába. A kopó bosszúsan motyogott valamit az orra alatt.

— Miért nem köpsz? Mire a seriff megérkezik, mi mindent elvégezhetünk. Hová rejtetted el azt a tőrt?

Hallgattam. Mi mást tehettem volna? A rendőr megparancsolta, hogy vegyem le

a kabátomat. Olyan eszeveszetten matatott a zsebeimben, mint valami éhes patkány, de semmit sem talált.

— Nem értem... Miért buknak a molett macák az ilyen nyápic alakokra, mint amilyen te vagy?! — mondta végezetül nagyon, de nagyon dühösen. A kabátot az arcomba vágba, az öklével belecsapott a gyomromba, majd az arcomba. Belökött egy bűzös cellába, és bezárta az ajtót. Pánikba estem. Szinte biztosra vehettem, hogy gyilkosság vádjával letartóztatnak és a vádlottak padjára ültetnek. Egek, nekem nincs alibim! Az az igazság, hogy az égiek is a gazdagokat pártolják, s én szegényebb voltam a mezei egérnél is. Barátaim sem voltak. Ez a szőkeség... igen... ő talán segíthet rajtam. Magam sem tudom, miért, de bíztam benne. Pedig még a nevét sem tudtam.

Végül megérkezett a seriff. Ez az úr mégis emberségesebben bánik velem, mint a segédje. Vele legalább el lehetett beszélgetni. Logikusan. Az a kopó nem verheti széjjel a pofámat a seriff jelenlétében, nem igaz? A nő azonban eltűnt.

— Hova dugtad el a tőrt, öcsém? — ismételte meg a kérdést a seriff.

— Nem volt szúrószerszámom és nem öltem meg azt az embert.

— Gondolkozzál. Majd akkor eszedbe jutnak a részletek... holnap... vagy holnapután. A barátnőd majd csak megunja a várakozást és elkotródik a városból.

Másnap reggel a kopó kinyitotta a cella ajtaját. A kezében a nadrágszíjamat tartotta. Fültövön csapott. Ez volt a reggeli tornája a nyavalyásnak.

— Tessék elhagyni az odút — mondta és ledobta a szíjat a padlóra. Megérkezett a seriff. Méghozzá dühös arccal. A fiókjából előszedett egy borítékot: benne a pénz, amelyet a segédje elvett tőlem.

— Ne vesztegesd az időt a pénz átszámolásával, hanem tüstént takarodj a városból. Ha még egyszer elcsíplek a körzetemben, megjárod. Imádkozz Szent Péterhez, hogy ez ne történjék meg. Szabadon engedlek, de csak azért, mert ma éjszaka megint megöltek egy csavargót. Hasonlóképpen, mint a múltkor... és ugyanazzal a tőrrel.

A szívem vadul dobogott. Szinte kirobbantam az ajtón. Gyalog vágtam neki a poros útnak, el ebből a vacak odúból. Soha többet nem teszem be a lábamat South Citybe. Na és az a szőkeség... ha most bevenne a gépkocsijába?!

Elhagytam a várost. A nap most is pokolian sütött. Az aszfalt már-már olvadozott, pedig még tíz óra sem volt. A sportkocsi hirtelen lefékezett mellettem. A szőkeség mosolygott felém. Minden rendben, nagyszerű. Leültem a vezető mellé és vigyorogva megjegyeztem:

— Merhetem remélni, hogy még ma elhagyjuk ezt a dögunalmas körzetet, hölgyem?

— Erre minden pénzét ráteheti.

— Örülök, hogy újra összefutottunk.

— Hát még én...

20 A HÉT