A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-12-24 / 52. szám
Kartai Vilmosné Koczkás Ilona |, |§|§| I m I !i jSšSjPí i ÜSS EMBERNEVELŐK — Osztálytársak voltunk az egykori pozsonyi tanítóképzőben, 1958-ban érettségiztünk, közösen izgultunk a vizsgák előtt, majd együtt kezdtük a pályánkat is. Te a Csilizen túl, Csicsón, én a nyugati partján egy majorban, Füzespusztán. Hogyan emlékszel az első, tétova lépéseidre? — Nagyon örültem annak, hogy tanító lettem, ma biztosan közhelyként hangzik, de így igaz, hogy már gyermekkoromban erről álmodoztam. Először meglepett a nagy közösség, melybe hirtelen belecsöppentem Csicsón. Lancz József, az iskola igazgatója mint kezdőt, Nagy Erzsébet kolléganő gondjaira bízott. Jólesett, hogy a már több éve dolgozó tapasztalt pedagógusok egyenrangú társként fogadtak el, s rövid időn belül igazi barátság alakult ki közöttünk. — Gondolom, nem volt nehéz beilleszkedned a közösségbe, osztálytársként is így ismertelek. Az osztályelsők közé tartoztál, szinte mindent magadba szívtál, amit az iskola adni tudott, nem úgy, mint mi fiúk, akik szívesen lazítottunk. Emlékszem, reggelenként kézbe vettél bennünket, és aprólékosan elmagyaráztad a fizikát, matematikát vagy éppen azt, amiből hanyagságunk miatt "beszedhettünk" volna. Te szinte mindent tudtál, mi inkább azt tanultuk meg, ami leginkább érdekelt bennünket. Talán mert rejtett szándékunk volt, hogy főiskolán vagy egyetemen folytatjuk a tanulmányainkat. Am a sors úgy hozta, hogy a harminckilenc osztálytárs közül csak egy jutott be a nappali tagozatra, a többinek tanítania kellett, mert abban az időben a magyar iskolákban még nagy volt a tanítóhiány. Ezért nekünk csak a levelezői tagozat jutott. Az osztály nagy része el is végezte a főiskolát, s rövid tanítóskodás után általános iskolai tanár lett. — Én tanitó maradtam, hiszen mint mondtam, az akartam lenni. Két évig dolgoztam a csicsói alapiskolában, s miután férjhez mentem, kértem az áthelyezésemet Tanyra. Ott lakott a fiatalon özveggyé lett édesanyám, aki egyedül nevelt engem, s még a pályám kezdetének első heteiben naivan azt gondoltam, adja fel az állását, vezesse csak a háztartást, majd megélünk az én tanítói fizetésemből. Hamar rá kellett döbbennünk, hogy ez így nem megy, te is tudod, mennyi volt a bérünk. Azért nem keseredtem el. Pedagógiai, módszertani ismereteimet önműveléssel próbáltam gyarapítani. Szakmai, módszertani értekezleteken vettem részt, s elmentem mindenhová, ahol valami hasznosat, újat tanulhattam. Ma is ezt teszem. — Mondd el, milyen volt a tanyi iskola! — Mint a többi falusi kisiskola. Aránylag kevés tanulóval dolgoztunk, így közvetlenebb kapcsolat alakulhatott ki a gyerekek és közöttem, meg persze a szüleikkel is. Mindenkit ismertem, hiszen ebben a faluban nevelkedtem, de sohasem éreztem, hogy valakinek is fenntartásai lettek volna velem kapcsolatban. Persze igyekeztem a régi klasszikus néptanítói szerepet felvállalni, teljes erőmmel, őszinte odaadással kapcsolódtam be a község életébe. Huszonkét évig működtem Tanyon, az utolsó két esztendőben az igazgatói tisztséget is én láttam el. Sajnos ez már a nagy elsorvasztások idejére esett. Előbb az ötödik osztályosokat vitték el tőlünk Nemesócsára, majd a maradék létszámmal engem is körzetesí tettek 1982 szeptemberében. Nehéz szívvel hagytam el az iskolámat, melynek egykor én is a tanulója voltam. Bejáró tanítóként naponta együtt utaztam a gyerekekkel, s mintha mi sem történt volna, Tany község rám háruló ügyes-bajos dolgait végeztem, főleg a kulturális életet egyengettem tovább. — Meddig tartott ez az ingázás? — Kerek hét esztendeig. Nem éreztem magam idegennek Nemesócsán sem. Ismerősök közé kerültem, akik éppen olyan szeretettel befogadtak maguk közé, mint annak idején a csicsóiak. A pár kilométeres utazás sem jelentett különösebb megterhelést, csak tudod mit volt nehéz megszokni? Az óriási zsivajt. — Sajnos ez az úgynevezett "modern" iskolaépületek átka. Azt hiszem, kevés pedagógus tud vele megbékélni. Egyszer egy orvosnő fel is rótta nekem, hogy lármázunk a gyerekekkel, s mikor azt feleltem, hogy nem velük perlekedünk, hanem túlkiabáljuk őket, mert szeretnénk, ha a mi hangunkat is meghallanák, megrökönyödve nézett rám. Csak akkor értette meg "ostoba" válaszomat, amikor a párkányi iskolában körülvezettem. Hol volt nálunk akkor szociálpszichológia, amikor azúj iskolaépületeket felhúzták, amikor a faluból is lakótelepet kívántak fabrikálni? Bocsáss meg ezért az illetlen kitérőért, hiszen most rólad beszélünk — Illetve az iskolámról... — Persze, csakhát ez tőled elválaszthatatlan. Szinte természetesnek vettem, amikor nyolcvankilencben az újságból értesültem róla, hogy ismét megnyílt a tanyi kisiskola. Elsőként Dél-Szlovákiában. Mondd el, hogyan történt! — Már a rendszerváltozás előtt rebesgették, hogy van ilyen lehetőség. Megbeszéltük a dolgot a helyi nemzeti bizottság elnökével Tóth Imrével, aki mellesleg ma polgármester, hogy mit kellene tenni. Kérvénnyel fordultunk a komáromi járási, hivatalhoz, hogy engedélyezze az iskolánk újraszervezését. Nem volt könnyű dolog, mert közben az iskola egykori épületét az óvodának adták. Rövid kínlódás után kérésünkkel a helyi református egyházközséghez fordultunk. Megértették gondjainkat, és rendelkezésünkre bocsátották az üresen álló parókiát. Aki csak tudott segített, így hát 1989 szeptemberében húsz első osztályos tanulóval megnyílhatott a tanyi kisiskola. Két év elteltével pedig felépült az óvoda és az iskola közös épülete, ahol most két osztályba harminc tanuló jár, vagyis a teljes alsó tagozat. Napközi otthonunk is van, egy tanulócsoporttal. — Tudom, hogy ismét Te vagy az igazgató, kitartó munkád gyümölcsének megérdemelten viselheted gondját. A működés megszervezésén kívül mit tudtál tenni azért, hogy ez az iskola korszerűbb legyen, mint az előbbi volt? — Kolléganőimmel megpróbáltunk új programot összeállítani, melybe szervesen beleillesztettük a Zsolnai-féle nyelvi-irodalmi-kommunikációt. Egyelőre az első két osztályra terjesztettük ki, s úgy gondoltuk, hogy a fiatalabb pedagógus vállalja fel, hiszen én maholnap nyugdíjas leszek. Nagy Livia kolléganőm olyan lelkesedéssel vetette bele magát ebbe a munkába, mint ahogy annak idején mi kezdtünk dolgozni. Egy kicsit irigylem, mert csodálatos tankönyvek állnak a rendelkezésére, viszont a mai gyerekeket sokkal nehezebb önművelésre bírni, mint a hajdaniakat. — Összefoglalva, hogyan tekintesz vissza a több mint három és fél évtizedes pályádra? — Az enyémnek is voltak buktatói, melyeket az ember önkéntelenül elfelejt. Ami a foglalkozásunkkal járó terhek elviseléséhez erőt adott, a megbízható, mindig segítőkész családi háttér. Kezdetben édesanyám volt a biztos támaszom, aki sajnos korán meghalt, de a szerepét átvette a férjem, aki egyszerű munkásember, talán ezért is tudott jobban rám figyelni, és hogy nekem könnyebb legyen, részt vállalt a háztartásból is. — Mit tudnál tanácsolni a pályakezdő kollégáknak, vagy azoknak a fiataloknak akik tanítók szeretnének lenni ? — Csak akkor válasszák ezt a foglalkozást, ha tisztában vannak az elvárásaival. Nagyon fontos, hogy az ember őszintén szeresse a gyerekeket, ami nem lehet üres szólam, mert a mi esetünkben a szeretet megértést és elfogadást feltételez, a munkánk pedig rengeteg türelmet, önuralmat, felelősséget és szüntelen tanulást kíván. Ha időnként megtorpantja is az embert a sikertelenség, elcsüggedni nem szabad. Az iskola nem csak gyerekekből és pedagógusokból áll, a háttérben ott vannak a szülők is, meg maga a társadalom. A pedagógus sok mindekivel kénytelen kommunikálni, s ha nem érti meg a szerteágazó gondokat, képtelen azokat egy közös cél érdekében integrálni. A munkájáért pedig ne számítson soha külön honoráriumra, mert akkor rengeteget fog csalódni. — Ha lehetne, újra kezdenéd? — Erre a kérdésedre Várnai Zseni szavaival felelnék: "Sokat fizettem? Nem tudom. Hiszen mindennek ára van. Ezerszer újra kezdeném, Alázatosan, boldogan." Csicsay Alajos A HÉT 5
