A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-07-16 / 29. szám
EGTAJAK Kóstoló a magyar novellairodalomból KRU DY GYŰ LA (1878-1933) A HŐSTETT Hadd mondom el egyszer az imádságos Stolniczky kapitány történetét, aki odafent lakott a hegyoldalban a régi püspöki város fölött, és olyan erős volt, mint a medve. Gyermekkorunkban, messzi elmúlt időkben vasárnaponkint láttuk őt a régi székesegyház körül, a fülkében lakó kőszentek körül őgyelegni. Tizenkét szent szobor volt az ódon templom körül, és Stolniczky mindegyikkel barátságot tartott. Vasárnaponként kora reggel meglátogatta őket, és néha még a délutáni litánia is a városban találta őt. Gyakran mondogatta, hogy egyetlen vágya volna tizenharmadiknak beállni a szentek közé. Esőben, viharban, télben, nyárban csak álldogálni a keskeny fülkében, esetleg ócska katonaköpenyegbe burkolózva hallgatni a szél süvöltését, ami itt a régi székesegyház tájékán, a girbe gurba utcák és pohos kanonok-házak között olykor az orgona hangjához hasonlított. Stolniczky nem volt mindig szent ember. A gyalogezred, amelyben szolgált, Boszniába való bevonulásra kapott parancsot. Rendben lett volna a dolog mindaddig, amíg öldöklésre került a sor. Valahol Szarajevó tájékán Stolniczky kapitány egy öreg bosnyákot talált az úton, aki hangosan szidalmazta az idegen katonákat és a katonák császárját. Stolniczky pálinkát ivott ezen a napon, ami pedig nem volt szokása. Előző napon bokáig lépett egy megölt ellenség útszélén folyó vérébe. Hiába rántotta vissza a lábát. Véres lett az, Éjszaka azután a hegyoldalakból szokatlanul hullottak a golyók, rövidet pukkantak a fegyverek, és apró lángok csaptak föl a sötétségben. Stolniczky kapitány egyetlen kardszúrással leterítette a szitkozódó öregembert. A hegyes vas szinte észrevétlenül szaladt bele a bosnyák torkába, egy vérsugárba fulladó kiáltás hangzott az eltorzult ajakról, és az öreg arc felejthetetlen rémületet, szemrehányást fejezett ki. A bánatos szemek sokáig tapadtak mélységes szomorúsággal a kapitányra. Stolniczky elfordította a fejét, s mindaddig nem tudott megfordulni, amíg a hörgést hallotta. A hadjárat végén kapitányi rangot kapott, de már nem tudott ennek igazában örülni. Nyugalomba kívánkozott, a kardját folyton véresnek, borzalmat keltőnek látta, mikor derekára kötötte, s éjjel fölriadt álmából: hörgést hallott az ágy alól. Komolyan meg betegedet, s csakhamar megkapta, ami után vágyakozott: a penziót. Se családja, se rokona nem volt. Valamikor egy régi kis budai kávéházban töltötte a délutánjait. Odautazott, mintha hazamenne. Igen ám, de a kis kávéházban a hadjárat alatt kétszeres figyelemmel olvasták az újságokat, és az újságokban nem csupán a regónyfolytatások fölött vitatkoztak a furcsa vendégek: Stolniczky ismerősük hőstettét mindnyájan olvasták, és midőn letelepedett a régi kis sarokasztalhoz, jobbról-balról gratuláltak neki az öreg bosnyák megöléséhez. Stolniczky megborzongott. Most látta, hogy mily vadállatok a civilek, a vérontás tetszésükkel találkozik. Pedig ő nem azért ölt, hogy dicsőséget keressen. Részeg volt pálinkától és a vértől. Sietve hagyta el a kis kávéházat, hogy oda többet be ne tegye a lábát. A régi lakásán a háziasszony leányai fölcseperedtek, kisasszonyok lettek. Körültáncolták Stolniczky kapitányt, akinek térdén lovagoltak nemrégen. — A boszniai hős! — kiáltották. Estére a Duna-parti korzóra cipelték, ismerősöknek, ismeretleneknek eldicsekedtek kapitányukkal, aki tömérdek embert megölt a hadjáratban. Stolniczky hajnalban csomagolt és szinte szökve távozott el a barátságos polgárházból, ahol hadnagy kora óta gyönyörködött a gyermekek növekedéség ben, a budai kertek tavaszában, és 5 esténkint együtt zenélt vagy regényt 2 olvasott a családdal. Budán nem is sokáig volt maradása. ^ Ismeretlen polgárok, akiket eddig csak d látásból ismert, megszorongatták a kezét * az utcán. 5 — Derekasan viselte magát, kapitány 2 úr. A kiskorcsmábán, ahol egy darabig 12 A HÉT
