A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-07-16 / 29. szám
EGTilH senki sem ismerte, egy napon így szólt a gazda feleségéhez: — Róza, dupla porciót a halászléből a boszniai oroszlánnak. Stolniczky szégyenkezve dugta nyakába az asztalkendőt, s többé a kiskorcsmába sem lépett be. Ha magányos, csendes utcákon ballagott, ahol senki sem ismerte, olykor hörgést hallott a háta mögött. Az öreg bosnyák haldokló hörgését. Nem, nem maradhatok többé Budán. Neki vezekelni kell, Istennel kell kibékülni, amiért az ártatlan öregembert megölte. Fájt, bévülről egy belső hang meggyőződéssel kiabált: gyáva gonosztevő vagy, Stolniczky! Hol járt, merre járt, amíg a régi püspöki városba került? Senkinek sem mondta el. Kis házat talált a hegyoldalban, és nagyon szerette az ó-templomot. Senki sem ismerte múltját, a kezéhez tapadó vérhez senki se kívánt szerencsét, az emberek úgy bántak vele, mint öreg, nyugalmazott katonatisztekkel szoktak. Nem törődtek vele, békében hagyták, a gyerekek köszöntötték az utcán. Egy vasárnap, amikor Stolniczky a templomba ment, girbe gurba utcán haladott át, ahol rémült arcú, menekülő amberekkel találkozott. — Veszett kutya! — kiáltották jobbrólbalról, és az asszonyok őrült kétségbeeséssel vonszolták magukkal gyermekeiket. És a kapukat ijedten becsukták a menekülők előtt. Egy szegény asszony — bizonyos Kovács özvegye — három gyerekét ragadta magával. A két kisebbik a karján volt, a harmadik, egy ötéves leányka az anyja szoknyájába kapaszkodva futott a veszedelem elől. Apró, mezítelen lábai tipegve, szinte fájdalmas sietséggel taposták a hegyes köveket. Az asszony a kebléhez szorította kicsinyeit. A kisleány egyszerre elbocsátotta az anyai ruhát, és elbukott a köveken. Síró sikoltással kapott utána az anyja, most elejtette a másik kicsinyt a karjából. S e percben föltűnt a veszett kutya. Komor, fekete falusi eb volt, dühödt morgással, fölhúzott farokkal, tajtékzó szájjal rohant, mint a kikerülhetetlen veszedelem. Egyenesen a hempergő, jajveszékelő gyermekeknek, tébolyodon módjára sikoltó anyának tartott. Stolniczky ekkor előlépett a fal mellől, és botjával fejbekólintotta az ebet. Az állat meghátrált, aztán Stolniczkyra vetette magát. A kapitány hatalmasat hadonászott botjával. Az eb dühödten támadott, a bot eltört, s ekkor a kapitány a két kezével torkon ragadta az ebet. A földre nyomta és megfojtotta, mintha valamely csodálatos erő és ügyesség szállotta volna meg a gyermekek védelmében. Ettől a naptól nem hallott többé halálhörgést Stolniczky kapitány az ágya alól. Sőt új ismerőseinek bevallotta, hogy részt vett a boszniai hadjáratban. A régi templom szentjei körül járkálva, már kiszemelte magának a tizenharmadik fülkét, ahol álldogálni fog. Hős férfiak a szentek között érzik jól magukat. Vlagyimir Majakovszkij* Mi lett belőle Nagyobbra, mint lehet, nagyobbra mint szabad, miként költői rémkép az alvó felett, a szívcsomó hatalmassá dagad: irdatlan szerelem, irdatlan gyűlölet. Terhével a láb csak ingadozva lép — te tudod, hisz jobban összerakott nem akad nálam —, s mégiscsak vonszolom magam, szív-toldalék, meggörnyed öles vállam. Versek tejétől duzzadok — s nem onthatom, nincs hova —, újra elönt. Elepesztett a líra, a világ-dada, ösforma, melyről Maupassant szava dönt. Devecseri Gábor fordítása * Lilikének LEVÉL HELYETT Dohányfüst cserzi a levegőt. Szobám: Krucsonih poklából egy fejezet. Emlékszel-e, az ablak előtt hogy ültünk először, s én önfeledten hogy simogattam a kezed? Ülünk ma is, szíved vasban. A hohuip talán kidobsz, szidkozódva, gyalázva: rohanok az előszobába, remegő karom alig leli, hol a kabát ujja, és testem elnyeli a förgeteg utca. Szörnyedek, mordulok, kétségbeesem s majd felfordulok. Minek ez a játék? — Édességem, százszorszépem, búcsúzzunk el másképp, s mert szerelme nehéz súly, kolonca rajtad örökké, bárhová tűnnél: végső jaját hadd üvöltse-sikoltsa utánad most a keserűség. Munkája végén a hajszolt ökör elmegy, s hideg vizekbe fekszik, ahol alhat. Nekem csak egy tengerem van, a te szerelmed, de attól könny sohasem könyörög ki nyugalmat. Ha pihenni vágyik a fáradt elefánt, királyion végigterül a napvert-homokon. Fölöttem csak a te szerelmed lángol nap gyanánt, de hogy kivel és hol vagy, nem tudom. Ha költőt kínoznál ennyire, az kedvesét, pénzre és dicsőségre váltaná fel, de nekem mindabból, ami csengés, rím, vigasz, csak a te drága neved csengője kell. A lépcsőházban nem vetem le magamat, mérget sem iszom s ravaszt se húzok meg halántékomon: tekinteted kése marad fölöttem az egyetlen hatalom. Holnap már azt se tudod, hogy koronám fejeden ragyogott, hogy virág-lelkem fölperzseltem érted, s a gyors rnpok szárnyas karneválja prédául dobja verseim a szélnek. Vagy megállít szavaim avara, mialatt mohón lihegsz majd valahová? A költő születésének 100. évfordulójára emlékezünk Engedd legalább, hogy búcsúzni csókjaimat terítsem távozó lépteid alá. Szabó Lőrinc fordítása A HÉT 13
