A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-12-10 / 50. szám
ÉGTÁJAK fölfelé kapaszkodva, óvatosan a korhadt deszkákon, ha netán egyik vagy másik kitörne, nehogy Cinke-Lill leessen (lehetőleg én sodorjam le...). A lent, a garázs falánál esőben fürdő rossz fazekak, lyukas lábasok kevésbé elhasznált testvérei, rokonai bő választékban aludták ötvenöt-hatvanéves álmukat a padlás lassanként iszapos sárrá fölázó porában, tudtam, hogy van köztük valahol egy pléhkád is; ezekből akartam — volna! — a hiányzó cserepek rései alá esőfelfogó tartályrendszert "kiépíteni”. — Amiről azonban, mint már annyi másról akár csak ebben az udvarban is, megint lemaradtam. Látva, hogy az ott található összes használható edény már rég Kucmanné bűnbarlangjait védi a beázástól, felébenharmadában megtelve esővízzel, a nyár legendáiról jutott valami gorombaság az eszembe, ahogy kacagva húznak el a későn kelők feje fölött (talán egy újságban olvashattam valamikor), a szemem megállt a legalább kétszázliteres pléhkádon, amelyet Kucmanné egyedül, át a hosszú padlást keresztező gerendákon nem cipelhetett el olyan messzire!... Nem volt mit tenni, az "életrevalóság” jogán övé volt az elsőbbség, már nem tehettem meg, hogy a gondosan szétrakott edényeket Kucmanné lakása fölül elhordjam... Néhány fönnmaradt rossz lábast sebtében szétraktunk, Cinke-Lill még egy szűk lyukú ágyútöltényhüvelyt is elhelyezett, inkább csak amolyan dísztárgyként, a lelkét és önbecsülést vesztett padláson. Visszatérve a szobába nem kis meglepetéssel láttuk, hogy a térkép eltűnt a mennyezetről!... Mialatt a padláson voltunk, az ismeretlen ország alászállva, malterdarabok s törmelék alakjában ott volt — nagy részt — az asztalon s körül a szőnyegen... — Lili! — mondtam a lakáshivatalra dühösen, de hát Cinke-Lill volt a közelben. — Azonnal rakd ezt a szemetet szatyorba, holnap lesz a napja, hogy a lakáshivatal asztalára teszem. Majd csinálok én nekik gyereket, olyat!... Cinke-Lill egy malterdarabbal a kezében, amelynek vakolatán még rajta volt a festék s a stukatúrnád egy szilánkja meredt belőle elő, átszellemült arccal egyenesedett föl, és ünnepélyes hangon közölte velem, hogy ha mindazt amit az előbb mondtam, nem csak dühömbem gondoltam — már ő is régóta forgatja a fejében. — Hogy beviszed ezt a szemetet? — A gyereket... — mondta kissé elbizonytalanodva. A lehentergett fű emléke, ott a park szomorúfűzfája alatt, mint a beretva hasított belém. — Ilyen hirtelen? — kérdeztem majdnem fenyegetően. — Már régóta, csak nem akartam mondani. Azazhogy nem is nagyon mertem... A körülmények miatt... — Most meg egyszerre mered! Éppen most, amikor a vályogpalota a fejünkre akar omlani... Szerinted nem furcsa egy kicsit? — Nem is tudom — mondta. — Ne haragudj... Akkor majd ha te is úgy akarod. — S abban, ahogy a szemeteslapáttal a szatyorba rakosgatta a törmeléket, volt valami feloldó... — Lili — mondtam békülékenyen —, az ilyesmit meg szokás tervezni... — S arra a napra gondoltam, amelyen a gyanúktól és kételyektől megszabadító menzesz majd beköszönt. Addig pauza, amire még egy jól hangzó indokot is ki kell gondolni... Másnap reggel a lakáshivatal asztalára tettem a szatyrot, és ráförmedtem a másik, pápaszemes, ondolált fejű “szatyorra": — Fejünkre dől a viskó, maguk meg gyereket akarnak! Belenézett, ártatlan képpel pislogott egy kicsit, majd egy apáca mosolyával kérdezte meg, hogy: “Mi van a szatyorban?... — Rabok fasza! — mondtam. A helyzet azonnal világos lett. — Higgadjon le — mondta. — A hely .et, belátom, akut. Előbb azonban va'^melyik nap még helyszíni szemle* tartani az emberünk. Ebben a tudatban hajtottam föl a vasútra, kivettem két hét szabadságot, és hazafelé kerékpározva egész úton... azon gondolkodám... mi a jó fenét találjak ki, bár a dolgom valamelyest megkönnyítette, hogy Cinke-Lill nem volt nagy kezdeményező... Végül hazaérve azzal állítottam be, hogy: "Én nem is tudom, de olyan furcsán érzem magam..." Az eső pedig már harmadik napja esett, a menzeszt s a lakáshivatal ügynökét várva, a harmadik estén további négy helyen csöpögött már a plafon, aláhullatva sorra kirajzoló térképeit. Az ágy, amelynek párnái fölött elalvás előtt felnyitottuk az esernyőt, a faltól újra és újra arrább húzva már majdnem a szoba közepén állt, amelynek éjszakai csendjében a szétrakott tálak, lábasok halk cseppenéseitől cseppkőbarlangok tündöklő boltjai alatt sétáltunk álmunkban. És csodák csodája!... talán az izgalmaktól, talán az ágy- és szekrénycincálástól, de a menzesz hamarabb jött, mint az ügynök! A negyedik reggelre megérkezett, s mintha csak erre várt volna, a nap is kisütött. Mihelyt Cinke-Lill bejelentette, megkétszereződött a munkakedvem, s egy karóval nagy fütyörészés közben aládúcoltam a megroppant és bedőlni óhajtó mennyezetet. Ezalatt Cinke- Lill megfőzött s miután megebédeltünk, az ámbitus fölszáradt meleg téglalépcsőjp’a ültünk megtervezni a gyereket... Cinka-Lill első óhaja az volt, ha valahol kint a gyönyörű természetben, margaréták közt termékenyíteném meg, a másik az, hogy a trencséni várban, ahol a kősziklába puszta kézzel vájták a Szerelem Kútját. Én azt ajánlottam, talán az sem volna utolsó dolog, ha már az új lakásban, új ágyban — talán éppen egy toronyház legfelső emeletén — történne meg a dolog, amiben persze már benne foglaltatott annak reménye is, hogy ha így kimondom, hamarabb, sőt biztosan meg is valósul. Amihez most, a gyerektervezés emelkedett pillanatéban, egyszerre megint bízva a maguktó' _,tetődő dolgok igazságában, a nyit'-.t ajtók mögött neszező és vakolaté*! .ullató szoba adta a biztos alapot, amp* apró percenésekkel s roppanásokkal ' ai biztosított, hogy ütött az óra, többé nem áll meg félúton, mintha valódi szoba volna... — Mert ehhez nem férhet kétség! — mondtam is ki. Azazhogy adott hangot önbizalmának az ilyenmód sziklaszilárdan megalapozott remény. — Akár készítheted is az új fel- és lemosórongyokat, meg néhány szűz gyökérkefét... És amint kimondtam, a falra festett ördög, a lakáshivatal ügynöke megjelent! Igaz, hogy lehetett volna akárki más is, ahogy a kapu négyszöge mögött a járdán megjelent, de a pillanat hatása alatt szinte biztosra vettem, hogy más nem lehet. A leszakadt kapuszárny éppen keresztben állt a kapuban, s ahogy az ügynök az utcáról bekémlelt — mintha kutyától tartott volna... *50. születésnapján szeretettel köszöntjük az írót Milan Rúfus* versei Senki földjén Fáj a vers, barátom, fáj nagyon. Fáj, ha felzúg benne a gályák némasága. S az idő, az idő — tücsök az óra falában. S kívül hull a szomorúság, mint pajtára a csillagok — üres, istentől kipusztított szavak. S tovább hátrálsz a senki földjén. A csöndért, a csöndért, melyben nem dong a szó — az ember üres mankója. Ozsvald Árpád fordítása *A költő december 10-én ünnepli 65. születésnapját Intelem Nem tudjuk, mi rejlik bennünk. A tenyerünk vize, arcunk könnye miből jött. Nem tinijük, mi rejlik bennünk. A költők kutatják a forrást, a bolondok; megölik kíváncsi tenyerükön a hópelyhet. Tarts velünk, sírj, s idd ki a kelyhet. Vagy ítélj mindvégig, míg szomjjá nem válsz magad, szomjas testtel magad alatt. Agyagtalpra vasszobrot állíts. Egyedül, senkihez sem tartozva, mint az isten, ítéld azján a magad hibáit. Tótfalusi István fordítása A HÉT 13
