A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)

1993-12-03 / 49. szám

SZABADIDŐ Val Gilmore IXIood/ o nevem Mrs. Brenda Carsey mindent látott. A szándék vitathatatlan: az az ember öngyil­kosságot akar elkövetni, leveti magát a hídról. Az asszony ösztönösen a segítségére sietett. Az utolsó pillanatban megragadta a vállát. — Ne, ne tegye! — mondta határozottan. Néhány pillanatig viaskodtak. Végül az öngyilkosjelölt lemászott a híd vasrúdjáról. Csodálkozva bámulta a megmentőjét. Mrs. Carsey pedig vérszemet kapott. Ha ötletre volt szüksége valamihez, akkor hosszú sétákat tett a városban. Most döntött —­­megöleti William Carseyt. Nem lesz nehéz, ó, bárcsak abban az ostoba óvóhelyben lelné a halálát, mit nem adna, ha az volna sírgödre! Igen ám, de az egészban az a legrosszabb, hogy a gazdag ember halála után mindenki az özvegyre gyanakszik. A lehetőség adott. A fiatalember nem veszít semmit, ha elfogadja az ajánlatát. Leültek egy padra. Az ifjú szégyenlősen megpróbált megmentője szemébe nézni, de a sötétben nem látott semmit. Mrs. Carsey sem láthatta az arcát. — Válaszoljon: pénzről van szó? — Mi másról, asszonyom? — Látja, nekem van. Megosztanám ma­gával egy részét, ha megöl egy embert. — Erről van szó tehát. Gondolhattam volna, hogy nem az én életem érdekli. Megérdemli az az alak a halált? — A morális dilemmákat bízza rám. A gyors halált nem érdemli meg. Mennyit adjak, hogy többé ne menjen neki a víznek? — Ön azt akarja, hogy a villamosszékben végezzem? — Ha tartja magát az utasításaimhoz, akkor a haja szála sem görbül meg. Emberünk holnapután Chicagóba utazik. Megtalálja egy lokálban a város északi részében. Mindig a hátsó ajtón távozik. Mindenki azt hiszi majd, hogy egy rablógyil­kos tette el láb alól. Mindenesetre ürítse ki a zsebeit. — Ön mindenre gondol? — Az én... az az ember a szenvedélyeinek a rabja. A chicagói klub számára szentély. Nem részletezem tovább a dolgokat, de higgye el nekem: ha bárkit is megöl azok közül, akik azt a klubot látogatják, megtisztul valamelyest a világ. — Ha megteszem... — A nyomozás megkezdésének pillana­tában ön már San Franciscóban lesz. Megkapja a pénzét, ne aggódjék. Ha nem sikerül, amit elterveztünk, akkor ne essen kétségbe: a folyó nem szárad ki egy hét alatt. — Ön cinikus. — Mennyire volna szüksége? — Ötezer dollárra, amennyiben... — Elég! Nem érdekel, hogy kicsoda, micsoda, az sem érdekel, hogy sikkasztott-e vagy sem. Ötezer dollár? Én tízet adok magának. Többre azonban még véletlenül se számítson. Nem engedem magamat megzsarolni. Ha muszáj, ha másként nem lehet, akkor együtt megyünk majd a villa­mosszékbe. Holnap ugyanitt találkozunk. Most adok önnek ötszáz dollárt, hogy rendesen felöltözhessen, és megvehesse a repülőjegyet. Megegyeztünk? Woods nevére küldi majd el a pénzt, határozta el Mrs. Carsey, amikor magára maradt. D. H. Woods post restante, San Francisco. Nem rossz. A páncélszekrény dugig van aprópénzzel. Carl Carsey egyetlen ésszerű ötlete. Az átkozott dögje megérdemli a halált. Én sem vagyok ártatlan, gondolta a nő, de nem disznólkodtam olyan nyíltan, mint ő. Válásról szó sem lehetett: marad a gyilkosság. Minden O. K. Az öreg elpatkol, mi pedig doktor Goodmant cipeljük az ágyba, tiszta sor. Carl Carsey, egy playboy, gyanús körül­mények között tehát átszenderült a másvi­lágra. Szenzáció — néhány napra. A rendőrség emberei azt állították, hogy nyo­mon vannak, de nem történt semmi, és amikor már-már úgy tűnt, hogy az ügy lezárul, Mrs. Carseynek váratlan látogatója akadt. — Woods vagyok — mondta a fiatalember. — Miről beszél? — A nevem Woods. Nem emlékszik a hídra, a padra? Nem nekem küldte a pénzt San Franciscóba? — mondta, és leült a díványra. — Nos, azt a pénzt elvesztettem. Kártyán. Maga dúskál a vagyonban. , — Ön tehát a pénzemre számít. Értem. Megiszik valamit? — Cicám, az az érzésem, hogy mi máris megértettük egymást. Mrs. Carsey a bárasztalhoz ment, meg­ragadta a hatalmas piszkavasat, és gondol­kodás nélkül lesújtott. Woods lerogyott a szőnyegre. Mrs. Carsey remegve az áldo­zata mellé térdelt. Meghalt, állapította meg. Nem tesz semmit. O, minő szerencse, gondolta, hogy Carl megépíttette azt az óvóhelyet. A holttestet elvonszolta a föld­szintre, megnyomott egy gombot a falban, és pillanatok múlva már bent is volt a betonteknőben. Woods hulláját a sarokba tolta, és újra megnyomta a gombot. Végre, minden sikerült. Három napig úgy remegett, mint a nyárfalevél. Már-már megnyugodni látszott, amikor újra egy váratlan látogató érkezett. Bemutatkozott. — Woods a nevem — mondta szívélyesen. Mrs. Carsey nehezen szedte össze magát. Valami még sincs rendben. Mi történhetett? A fiatalember elmondta valakinek, hogy milyen alkut kötöttek a pádon?! Megkérdez­te: — Végeredményben hányán vannak? — Csak rólam van szó, asszonyom. — Néhány nappal ezelőtt már volt sze­rencsém egyhez. — Csak nem adott pénzt annak a bitangnak? A dohányra nekem volna szük­ségem, mert mindent elvesztettem, az utolsó centig. Nem, ez nem igaz, ez lehetetlen! Mit csináljon? Hívjon rendőrt, és vessen véget ennek az egésznek? Ó, nem. Ha harc, akkor legyen harc. — Megiszunk valamit? — kérdezte. — Nem bánom, bogaram. Gyilkosság — reprízzel. A piszkavas újra lesújtott. A hullát az óvóhely sötétje nyelte el. Mrs. Carsey ezután elrepült Las Vegasba, hogy elfeledje a történteket. Visszatértekor a doktor levele várta. Goodman szerdán délután meglátogatja. Ó, az ma van. Még alig tért magához a meglepetéstől, amikor csöngettek az ajtón. — Woods a nevem — újságolta a jövevény. Mrs. Carsey a harmadik Woodsot is beengedte a nappaliba. — Elintézte, asszonyom a számlát a barátaimmal? — A barátaival? Nem értem... volna szíves részletezni? — Szívesen. Annak a palinak, akit megmentett, nincs köze már az ügyhöz. Holttestét a vízbe dobtuk. Mi hárman alkotjuk a részvénytársaságot: Willy, Guss meg én, Mickey, Willy bolondul a HIFI-tornyokért, mindenféle szerkezetért, gondoltuk, megörö­kítünk magunknak valami érdekeset. Azon a pádon a híd közelében esténként szerel­mespárok enyelegtek... Ekkor ön megbe­szélte azzal a szerencsétlennel a gyilkossá­got. Mi pedig megindítottuk a magnószala­got. Na, amikor elolvastuk az újságban, hogy a pasas beadta a kulcsot, elhatároztuk, hogy megkopasztjuk magácskát. Willy, az az állat valószínűleg lelépett a pénzzel, Guss is eltűnt. Csak én maradjak pénz nélkül? — Megiszik velem egy whiskyt? — Nagyon szívesen, galambom. — Mennyire számít? — Legalább tízezerre, cicám. — Lemegyünk a pincébe, a széfhez. Mrs. Carsey abban reménykedett, hogy Mickey a sötétben nem esik át cimborái hulláján. Már az óvóhelyen tartózkodtak. Mrs. Carsey a villanykapcsoló után nyúlt. — Ez a szag — dörmögte Mickey. — Atyaúristen! A barátaim... Willy és Guss... maga a gyilkosuk? — Nem adhatok mindenkinek pénzt. — Nekem sincs szükségem egy centjére sem — üvöltötte Mickey. — Maga egy démon! Megyek... Elengedje? Nem. Mrs. Carsey megnyo­mott egy másik gombot, és az óvóhely bal sarkába lökte Mickeyt, a sötét nyílás irányá­ban. A banda harmadik tagja nagyot sikoltva lezuhant a mélybe. Mrs. Carsey ráhúzta a nyílásra a súlyos cementlapot, és elégedet­ten mosolygott, majd gyorsan elhagyta az óvóhelyet. A nappaliban megivott néhány korty méregerős whiskyt. Még néhány perc, és megérkezik az orvos! Ritkán esik meg, hogy egy nő mindössze három perc lefor­gása alatt lezuhanyozik, átöltözött, megiga­zította a sminkjét és a haját. Igen ám, de Mrs. Brenda Carsey nem tartozott az átlaghoz, hanem annál sokkal, de sokkal több, más. 20 A HÉT

Next

/
Thumbnails
Contents