A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-12-03 / 49. szám
SZABADIDŐ Val Gilmore IXIood/ o nevem Mrs. Brenda Carsey mindent látott. A szándék vitathatatlan: az az ember öngyilkosságot akar elkövetni, leveti magát a hídról. Az asszony ösztönösen a segítségére sietett. Az utolsó pillanatban megragadta a vállát. — Ne, ne tegye! — mondta határozottan. Néhány pillanatig viaskodtak. Végül az öngyilkosjelölt lemászott a híd vasrúdjáról. Csodálkozva bámulta a megmentőjét. Mrs. Carsey pedig vérszemet kapott. Ha ötletre volt szüksége valamihez, akkor hosszú sétákat tett a városban. Most döntött —megöleti William Carseyt. Nem lesz nehéz, ó, bárcsak abban az ostoba óvóhelyben lelné a halálát, mit nem adna, ha az volna sírgödre! Igen ám, de az egészban az a legrosszabb, hogy a gazdag ember halála után mindenki az özvegyre gyanakszik. A lehetőség adott. A fiatalember nem veszít semmit, ha elfogadja az ajánlatát. Leültek egy padra. Az ifjú szégyenlősen megpróbált megmentője szemébe nézni, de a sötétben nem látott semmit. Mrs. Carsey sem láthatta az arcát. — Válaszoljon: pénzről van szó? — Mi másról, asszonyom? — Látja, nekem van. Megosztanám magával egy részét, ha megöl egy embert. — Erről van szó tehát. Gondolhattam volna, hogy nem az én életem érdekli. Megérdemli az az alak a halált? — A morális dilemmákat bízza rám. A gyors halált nem érdemli meg. Mennyit adjak, hogy többé ne menjen neki a víznek? — Ön azt akarja, hogy a villamosszékben végezzem? — Ha tartja magát az utasításaimhoz, akkor a haja szála sem görbül meg. Emberünk holnapután Chicagóba utazik. Megtalálja egy lokálban a város északi részében. Mindig a hátsó ajtón távozik. Mindenki azt hiszi majd, hogy egy rablógyilkos tette el láb alól. Mindenesetre ürítse ki a zsebeit. — Ön mindenre gondol? — Az én... az az ember a szenvedélyeinek a rabja. A chicagói klub számára szentély. Nem részletezem tovább a dolgokat, de higgye el nekem: ha bárkit is megöl azok közül, akik azt a klubot látogatják, megtisztul valamelyest a világ. — Ha megteszem... — A nyomozás megkezdésének pillanatában ön már San Franciscóban lesz. Megkapja a pénzét, ne aggódjék. Ha nem sikerül, amit elterveztünk, akkor ne essen kétségbe: a folyó nem szárad ki egy hét alatt. — Ön cinikus. — Mennyire volna szüksége? — Ötezer dollárra, amennyiben... — Elég! Nem érdekel, hogy kicsoda, micsoda, az sem érdekel, hogy sikkasztott-e vagy sem. Ötezer dollár? Én tízet adok magának. Többre azonban még véletlenül se számítson. Nem engedem magamat megzsarolni. Ha muszáj, ha másként nem lehet, akkor együtt megyünk majd a villamosszékbe. Holnap ugyanitt találkozunk. Most adok önnek ötszáz dollárt, hogy rendesen felöltözhessen, és megvehesse a repülőjegyet. Megegyeztünk? Woods nevére küldi majd el a pénzt, határozta el Mrs. Carsey, amikor magára maradt. D. H. Woods post restante, San Francisco. Nem rossz. A páncélszekrény dugig van aprópénzzel. Carl Carsey egyetlen ésszerű ötlete. Az átkozott dögje megérdemli a halált. Én sem vagyok ártatlan, gondolta a nő, de nem disznólkodtam olyan nyíltan, mint ő. Válásról szó sem lehetett: marad a gyilkosság. Minden O. K. Az öreg elpatkol, mi pedig doktor Goodmant cipeljük az ágyba, tiszta sor. Carl Carsey, egy playboy, gyanús körülmények között tehát átszenderült a másvilágra. Szenzáció — néhány napra. A rendőrség emberei azt állították, hogy nyomon vannak, de nem történt semmi, és amikor már-már úgy tűnt, hogy az ügy lezárul, Mrs. Carseynek váratlan látogatója akadt. — Woods vagyok — mondta a fiatalember. — Miről beszél? — A nevem Woods. Nem emlékszik a hídra, a padra? Nem nekem küldte a pénzt San Franciscóba? — mondta, és leült a díványra. — Nos, azt a pénzt elvesztettem. Kártyán. Maga dúskál a vagyonban. , — Ön tehát a pénzemre számít. Értem. Megiszik valamit? — Cicám, az az érzésem, hogy mi máris megértettük egymást. Mrs. Carsey a bárasztalhoz ment, megragadta a hatalmas piszkavasat, és gondolkodás nélkül lesújtott. Woods lerogyott a szőnyegre. Mrs. Carsey remegve az áldozata mellé térdelt. Meghalt, állapította meg. Nem tesz semmit. O, minő szerencse, gondolta, hogy Carl megépíttette azt az óvóhelyet. A holttestet elvonszolta a földszintre, megnyomott egy gombot a falban, és pillanatok múlva már bent is volt a betonteknőben. Woods hulláját a sarokba tolta, és újra megnyomta a gombot. Végre, minden sikerült. Három napig úgy remegett, mint a nyárfalevél. Már-már megnyugodni látszott, amikor újra egy váratlan látogató érkezett. Bemutatkozott. — Woods a nevem — mondta szívélyesen. Mrs. Carsey nehezen szedte össze magát. Valami még sincs rendben. Mi történhetett? A fiatalember elmondta valakinek, hogy milyen alkut kötöttek a pádon?! Megkérdezte: — Végeredményben hányán vannak? — Csak rólam van szó, asszonyom. — Néhány nappal ezelőtt már volt szerencsém egyhez. — Csak nem adott pénzt annak a bitangnak? A dohányra nekem volna szükségem, mert mindent elvesztettem, az utolsó centig. Nem, ez nem igaz, ez lehetetlen! Mit csináljon? Hívjon rendőrt, és vessen véget ennek az egésznek? Ó, nem. Ha harc, akkor legyen harc. — Megiszunk valamit? — kérdezte. — Nem bánom, bogaram. Gyilkosság — reprízzel. A piszkavas újra lesújtott. A hullát az óvóhely sötétje nyelte el. Mrs. Carsey ezután elrepült Las Vegasba, hogy elfeledje a történteket. Visszatértekor a doktor levele várta. Goodman szerdán délután meglátogatja. Ó, az ma van. Még alig tért magához a meglepetéstől, amikor csöngettek az ajtón. — Woods a nevem — újságolta a jövevény. Mrs. Carsey a harmadik Woodsot is beengedte a nappaliba. — Elintézte, asszonyom a számlát a barátaimmal? — A barátaival? Nem értem... volna szíves részletezni? — Szívesen. Annak a palinak, akit megmentett, nincs köze már az ügyhöz. Holttestét a vízbe dobtuk. Mi hárman alkotjuk a részvénytársaságot: Willy, Guss meg én, Mickey, Willy bolondul a HIFI-tornyokért, mindenféle szerkezetért, gondoltuk, megörökítünk magunknak valami érdekeset. Azon a pádon a híd közelében esténként szerelmespárok enyelegtek... Ekkor ön megbeszélte azzal a szerencsétlennel a gyilkosságot. Mi pedig megindítottuk a magnószalagot. Na, amikor elolvastuk az újságban, hogy a pasas beadta a kulcsot, elhatároztuk, hogy megkopasztjuk magácskát. Willy, az az állat valószínűleg lelépett a pénzzel, Guss is eltűnt. Csak én maradjak pénz nélkül? — Megiszik velem egy whiskyt? — Nagyon szívesen, galambom. — Mennyire számít? — Legalább tízezerre, cicám. — Lemegyünk a pincébe, a széfhez. Mrs. Carsey abban reménykedett, hogy Mickey a sötétben nem esik át cimborái hulláján. Már az óvóhelyen tartózkodtak. Mrs. Carsey a villanykapcsoló után nyúlt. — Ez a szag — dörmögte Mickey. — Atyaúristen! A barátaim... Willy és Guss... maga a gyilkosuk? — Nem adhatok mindenkinek pénzt. — Nekem sincs szükségem egy centjére sem — üvöltötte Mickey. — Maga egy démon! Megyek... Elengedje? Nem. Mrs. Carsey megnyomott egy másik gombot, és az óvóhely bal sarkába lökte Mickeyt, a sötét nyílás irányában. A banda harmadik tagja nagyot sikoltva lezuhant a mélybe. Mrs. Carsey ráhúzta a nyílásra a súlyos cementlapot, és elégedetten mosolygott, majd gyorsan elhagyta az óvóhelyet. A nappaliban megivott néhány korty méregerős whiskyt. Még néhány perc, és megérkezik az orvos! Ritkán esik meg, hogy egy nő mindössze három perc leforgása alatt lezuhanyozik, átöltözött, megigazította a sminkjét és a haját. Igen ám, de Mrs. Brenda Carsey nem tartozott az átlaghoz, hanem annál sokkal, de sokkal több, más. 20 A HÉT
