A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-12-03 / 49. szám
EGTAJAK Nagyon könnyű történet MOLNÁR FERENC (1878—1952) Kóstoló a magyar novellairodalomból Tulajdonképpen nem is történet ez, hanem valami nagyon könnyű nyári emlék, olyan súlytalan, hogy ha nem írom le, a szél magával viszi. Könnyű nyári valami ez, még csak talán nem is emlék. Három gyerekről van benne szó, akik egy délelőttön, mikor aranysárgán sütött a nap egy fényeszöld hegy oldalára, együtt játszottak. Ha meg kellene mondanom, hogy mit játszottak, nem tudnám. De ide-oda szaladtak, nevettek, aztán megálltak, és felboncoltak egy zöld mogyorót, majd megint nevettek és szaladtak és kiabáltak. Ezt játszották. A hegyoldal alul országútban végződött, fenn pedig mogyoróbokrok állottak párhuzamosan az országúttal, a mogyoróbokrok mögött keskeny, árnyékos út húzódott, a keskeny út fölött pedig villák és kertek voltak. Most már mindenki tudhatja, hogy hol játszottak. Legalul volt az országút, aztán jött a lejtő a zöld gyeppel, aztán a mogyoróbokrok sora, aztán a keskeny út, aztán a kerítések, kertek és a nyári házak. Az eperfa öreg és tekintélyes volt, szinte tiszteletet parancsolt, s éppen ezért a gyerekek mindig felmásztak rá, tiszteletlenül cibálták a gallyait, és megrázták az üstökét. A gyerekek hárman voltak: egy lány és két fiú. — Hopp, hopp! — kiabált a lány, és felmászott az eperfára. Rövid, fehér szoknya volt rajta és kék trikóing, amilyet csak fiúk szoktak hordani. Nem is trikóing volt az, hanem "rigóüng", amely elnevezés illedelmesebb, mint a másik, amely két testszagú szóból van csinálva. És így már nem is érdemel megrovást a lány, mert tizenhárom-tizennégy éves korában még a hercegnő is viselhet rigóüngöt. De domborodott az üng alatt, kerek volt, kissé kövér, fiatal volt és piros, és mondom, felmászott az eperfára, kizárólag azért, hogy lenevethessen róla. — Hopp, hopp! Ezt kiáltotta, és egyre följebb mászott. Nyekkentek, roppantak az ágak alatta, de ő nem bánta. A tekintélyes eperfa nem szerette az ilyen kövér madarat, de a madár nem nagyon kérdezte, hogy szereti-e őt az eperfa vagy sem. Mikor már fent volt a tetején, a sűrű lomb között, akkor lenevetett a fáról. Most a fiúk a fa alatt álltak, és az egyik felkiáltott: — Gyere le! A lány lekiáltott: — Nem gyövök le! Most a másik fiú hátrált, hogy jobban lássa, és most ő kiáltott fel: — Gyere le! — Nem gyövök le! — felelt a lány, és nevetett, sőt úgy tett, mintha még följebb akarna mászni. Ami rendjén is van, mert fiúfelfogás szerint az ember azért mászik a fára, hogy lejöjjön róla. De a leányfelfogás az, hogy ha az ember már egyszer fönn van a fán, akkor ezt arra használja ki, hogy ne jöjjön le, ha hívják. A fiúk most mogyorót hajigáltak fel a fára, de a kövér madár tudomást se vett erről. — Hát jó, gyere le — mondta az egyik —, nem csókolunk meg. És most kisült, hogy miért mászott a lány a fára. Az ember, mikor még fiú, addig szalad, nevet és kiabál, és addig boncolja szét a zöld mogyorót, amíg egyszerre csak minden átmenet nélkül megcsókolja a lányt. Vagy legalábbis meg akarja csókolni. Ha a lány erre elszalad, sőt felmászik a fára, ez az ő védekezése. Ő szaladhatna haza is, a villába, de nem teszi. Ő a fára mászik, mert az isten őt úgy rendezte be, hogy ne szaladjon meg a csók elől, hanem csak nehezebbé tegye a dolgot. De ezt csak a jó isten tudta, a lány nem tudta, a fiúk se tudták. A lány a fára mászott, mert kedve volt hozzá. A fiúk pedig azt mondták, hogy szemtelen, ha fára mászik egy rongyos csók elől, s még jobban szerették volna most már megcsókolni. Most tehát, mint valami szomorú kis villamos áram, járt köztük ennek a csóknak a gondolata: fel a fára a földről, le a fáról a földre. — Hihi! — vihogott fenn a lány, és kinevette a fiúkat. Az egyik tizenhárom éves volt, a másik tizennégy. Vézna gyerekek voltak mind a ketten, nem nagyon szoktak fára mászni. A lány lekiáltott: — Gyertek föl a fára! Csönd. Nem feleltek. — Gyertek föl a fára — mondta halkabban a lány —, és aki előbb jut föl ide hozzám, az megcsókolhat. — Esküdj! — mondta az egyik. És most megint csönd lett, mert a lány nem esküdött. A fiúk nem tudták volna megmagyarázni, hogy miért, de érezték, hogy ez a kis csönd többet ér, mint az esküvés. 12 A HÉT
