A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-12-03 / 49. szám
ÉGTÁJAK — Indulás egyszerre — mondta a lány —, én majd hármat olvasok. Nevetett, most már egy kicsit ijedten, szinte komolyan, és ezt mondta lassan, nagyon fontoskodva: — Egy, kettő. Aztán csöndesen, talán ez volt életében az első érzéki hangzású szó, hozzátette: — Három. A fiúk elkezdtek mászni. A kisebbik volt előnyben. Nem hangzott egy árva szó sem. Nyögtek, kínlódtak a vastag fatörzsön, szuszogtak nagyokat, de nem szóltak. A lánynak megmeredt egy kis mosolygás az arcán, amely elkomolyodott. Ő is csendes volt, némán nézte a kínlódást, amely őérette történik, és nem tudta, ki lesz az, aki meg fogja csókolni. Már az alsó ágakhoz értek. Ügyetlenül másztak, meg-megcsúsztak, törték az ágakat, és a levelekbe markoltak. — Hopp! — mondta a nagyobbik, és lenézett. Alatta jött a kicsi. Most megfogott egy ágat, de ez eltörött. Egy másik ág után kapott, de megcsúszott, egy pillanatig a kezével fogta az ágat, így lógott a levegőben, aztán a súlya húzta lefelé, az ág nem volt elég erős, lassan lehajlott, lassan eltörött, és a fiú leesett a földre. A lány megijedt fönn, és az ujját a szájába kapta. A nagyobbik fiú lekiáltott: — Őszi! A kicsi a földön feküdt, és nem felelt. — Oszkár! — kiáltott a nagyobbik megint, s erre felült a földön a kis fiú. Fájdalmasan nézett a fára, fel akart kelni, de nem tudott. A mogyoróbokrok közt megjelent egy asszony. — Mi az? — kiáltott feléjük. — Az Oszkár leesett — mondta a lomb között a nagyobbik fiú, de nem jött le. A lány fenn ült, összehúzta magát, elbújt, néma volt, nem is pisszent. Az asszony odament a kis fiúhoz, fölemelte, és bevitte a villába. Az anyja volt. A fán mozdulatlanul ült a lány, és némán állott a fiú. A villa felől sírás hallatszott... A kisebbik fiú sírt. Mind a ketten figyeltek, ijedten. Csönd volt. Most jassan, komolyan lejött a fiú a fáról. Óvatosan kereste a vastagabb ágakat, s a legalsóról vigyázva ugrott le a földre. Mikor lenn volt, elkezdett lefelé jönni a lány is. A fiú állott, és a villa felé nézett, ahonnan, ha nagyon figyelt, még mindig hallhatta a síró kiáltásokat, de most már tompábban, mintha a villa valamelyik szobájából jönnének. A nap sütött, és meleg déli szellő járt a hegyen. A lány leugrott a fűbe, és odament a fiúhoz. — Valami baja van? — kérdezte. — Igen — mondta a fiú. — Nem tudott fölkelni? — Nem. Hallgattak. Aztán a lány a villa felé nézett. — Szegény. Elindultak, lefelé, az aranyzöld lejtőn. Mentek, mentek, egy szót se szóltak. Aztán a fiú megállt. Piros volt az arca, a szeme sötéten ragyogott. Megfogta a lány karját, és mély hangon szólt: — Most majd be fogsz hozzá menni, és... be fogsz hozzá menni, és megcsókolod. — Szegény — mondta a lány. A fiú mereven és bután nézte a leány arcát. Még mindig fogta a karját, egyre erősebben. Megint mondta, kérdő pillantással: — Be fogsz menni szegényhez, és megcsókolod. A lány engedett a fiú kezének. Közelebb ment hozzá. Most egészen egymás mellett állottak, és a lány a fűbe nézett. Aztán lehajolt, és gyökerestül kirántott egy marék füvet. A fiú ráförmedt: — Mit csinálsz? A lány felnézett rá, nagyra nyitott szemmel, és nagyon csöndesen mondta: — Nincs jogom egy füvet kitépni? Nekem jogom van egy füvet kitépni. Nézték egymást. Aztán a lány megölelte a fiút, és megcsókolta. Azt mondta egyszerűen: — Téged szeretlek. Most olyan nagy csönd lett, hogy tisztán lehetett hallani a villából a fájdalmas sírást. — Szegény — mondta hirtelen elkomolyodott arccal a lány. A fiú bosszankodó arccal húzta odébb. De itt is hallották a kiáltást, és a lány megint mondta: — Szegény... Akkor megfogta a fiú karját, és leszaladtak a lejtőn, le, le, egészen az országútig. Ótt egy szekér csörömpölt el előttük, és fehér porfelhőt vert fel. A fehér porfelhőben állottak, most már nem hallottak semmit, csak az egyre távolodó szekérzörgést. És a fiú elkapta a lány fejét, és megcsókolta egyszer, kétszer, ötször. — Szegény! — mondta a lány, és védekezett a csókok ellen. — Sze...gény... Kapta, egyre kapta a csókot, húszat, harmincat, ezret, és közben, amikor levegőhöz jutott, egyre mondta: — Sze... Vagy ezt: — ...gény. És a fiú nem hagyta szóhoz jutni, csak mikor elfáradt. Akkor a lány a nyaka köré fonta a karját, s visszacsókolta egyszer, kétszer, százszor. — Szegény — mondta minden csók után. Nevetett. Nagyon nevetett, és most a fiú arca volt halálosan komoly. Úgy érezte, hogy gyűlöli a lányt, hogy szeretne egy kést a szívébe szúrni. És átkarolta és megölelte, és meg akarta csókolni, de a lány kiugrott a karjai közül, és elszaladt. A fiú utána. Az országúton szaladtak, elöl lobogó hajjal a lány, utána mellére szegett fejjel a fiú. Porzott utánuk a fehér út. A lány sikított, és beszaladt egy házba. A fiú megállt, lihegett, várt, és mivel a lány nem jött ki többé, lassan visszafelé indult az úton. Felmászott a lejtőn, letépett egy zöld mogyorót a bokorról, és szétboncolta. Aztán eldobta, és sokáig nézett le az országútra. Ez volt az egész történet. FOTO: PRIKLER LÁSZLÓ GÁL SÁNDOR versei a kert csendjei akár a várakozás a kert csendje almával teli megjött az első őszi köd ráült kéményre háztetőre szívre sorsra hulló dió útjára a zuhanásra ami láthatatlan ott vajúdik a térben a mozdulat kiegészül önmagával s a lehajlás ívére űri harmat szitál eső ritmusok 1 van még föld s ég tág tér zöld szél 2 dombhát halom halálra alkalom szisszenő neszek világló sebek suhogás zene napunk éj-fele árnyak fordulója halottak hajója 3 virág ha sírna tengerré nyílna A HÉT 13
