A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-11-19 / 47. szám
SORSOK Emberek, akik schasem válnak felnettekké Megszületnek, fejlődnek, megöregszenek, mint mi mindannyian. Csupán szellemi képességeik gyarapodásának szab határt valami. Valami, ami lehet egy szerencsétlen kimenetelű baleset vagy agyhártyagyulladás következménye, esetleg egy hibás kromoszóma, netán szülési sérülés. Szellemi fogyatékosok. Ok sohasem nőnek fel. Egész életükön keresztül egy másik ember segítségére vannak utalva. Mi lesz veled, Évike? Furcsa látvány. A szürke panelházak tövében egy töpörödött öregasszony kézen fogva vonszol egy testesebb, fiatalabb hölgyet. Az arra lakók már jól ismerik őket. Évike és az édesanyja. A lány az idén töltötte be harminckettedik életévét, százhetven centiméter, és több, mint egy mázsa, ám szellemi képességei megrekedtek egy óvodáskorú gyermek szintjén. Édesanyja tavaly múlt hatvan. Egyre nehezebben tud már gondoskodni Évikéről. Arcán mélyülnek a barázdák, hiszen mind jobban aggasztja, mi lesz a lányával akkor, amikor ő már végképp nem tud gondoskodni róla, vagy ha saját maga is ápolásra szorul. A "gyerek11 pedig mindennap az édesanyja segítségét igényli. Naponta ki kell menni vele a friss levegőre, főzni, mosni kell rá, takarítani, elkísérni az orvoshoz. Ezt csinálja már több mint három évtizede. Igaz, az elején még a férje is segített, aztán egy idő után egyre gyakrabban maradt el otthonról, végül bejelentette, hogy talált magának egy másikat. Fiatalabbat, szebbet, akivel talán még egészséges gyerekeik is lehetnek. Az asszony pedig sok év, és rengeteg utánajárás után kapott egy kétszobás lakást az akkori nemzeti bizottságtól. Azért kétszobásat, mert Évike amellett, hogy szellemileg fogyatékos, gyakran asztmás rohamokkal küszködik, s így jogosult egy külön szobára. A lakást tizenkét évvel ezelőtt kapták meg. Azóta kettesben élnek. Anya és lánya. Anyagi gondjaik egyelőre nincsenek. Az asszony varrónő, s ha az ideje engedi, bedolgozik egy ismerőse butikjába. De az utóbbi időben mind gyakrabban megfordul a fejében — mi lesz Évikével? Tudja, ha ő meghal, a lánya intézetbe kerül. De amíg él, s az egészsége engedi, gondoskodni szeretne róla, annak ellenére, hogy ez a tevékenység egyre inkább megerőltető számára. Meg van győződve róla, ha a lányát intézetbe zárnák, egyikük sem élné túl. Ő otthon halna bele a bánatba, Évike pedig tönkremenne az intézetben. Társulás a szellemileg fogyatékosok megsegítésére Évike édesanyja annak az ezerötszáz embernek az egyike, akik a tagságát képezik annak a társulásnak, amely a Szellemileg Fogyatékos Emberek Megsegítésére jött létre. A társulás ebben a formájában 1990-től létezik. Jelenleg Szlovákia huszonhét településén fejtenek ki tevékenységet. Arról, hogy ez mi mindenből áll dr. Anton Blajsko, a társulás elnöke nyilatkozik. — Elsősorban azt szeretnem hangsúlyozni, hogy ez a társulás teljesen nyitott. Bárki, aki segíteni szeretne a szellemileg fogyatékos embertársainak, tagja lehet — hangsúlyozza az elnök. — A társulat tagjai elsősorban a szellemileg fogyatékos gyermekek szülei, orvosok, pszichológusok és egyéb, mentálisan sérült gyermekekkel foglalkozó szakemberek. Célunk, hogy ezeknek a gyerekeknek, embereknek az életminőségén javítsunk. Nagyon fontos feladatunknak tekintjük a szellemileg fogyatékos emberek iránti előítélet, ellenszenv legyőzését. — Az 1993-as évre a társulás százhúszezer ECU-t kapott a Phare program keretében. Mire használták fel ezt az összeget? — Ebből a pénzből egy olyan projektet finanszírozunk, amely három lényeges pontból áll. Mégpedig: tagságunk és a helyi szervezeteink kiszélesítése; a szakemberek továbbképzése, valamint a szellemileg fogyatékos emberek számára fenntartott intézményekben lévő feltételek javítása. Három helyen, Pozsonyban, Bártfán és Rajec városában olyan modelleket hoztunk létre, amelyek ez idáig még nem működtek Szlovákiában. E három településen komplex ellátást tudunk biztosítani az arra rászorulóknak. Működnek óvodáink, amelyekben a mentálisan sérült gyermekek kapnak elhelyezést, diagnosztizáló központunk van, és olyan szolgálatot biztosítunk, melyek segítik azokat a családokat, ahol ilyen gyermeket, illetve felnőttet ápolnak. Ami a szakemberek továbbképzését jelenti, ezen a téren sikerült elérnünk, hogy néhányan Németországban gyarapítsák ismereteiket. Dr. Blajsko még elmondja, hogy a totalitárius rendszer alatt nemigen beszéltek a szellemileg fogyatékos gyermekek és felnőttek gondjairól. Abba a képbe, amelyet a világnak igyekeztek mutatni, nem illettek bele a sérült és beteg emberek. Nem csoda hát, hogy a bársonyos forradalom után annyi mással együtt az ő gondjaik is felszínre kerültek. S azoknak, akik ügyüket felvállalták, van mit csinálniuk, hogy bepótolják, amit a múltban az akkori illetékesek elhanyagoltak. A család éve Az 1994-es esztendő a család nemzetközi éve lesz. Utcáinkon, tereinken valószínűleg több plakát megjelenik, amelyek komoly kinézésű apukákat, jóságos mosolyú anyukákat, szép, életrevaló gyerekeket ábrázolnak majd. A sajtó meg biztosan gyakrabban ír majd arról, hogy a társadalom alapja a család, s mennyire fontos a családon belüli szeretet, megértés és harmónia. A szellemileg fogyatékos emberek megsegítésére létrejött társulás is számos rendezvényt szervez. Ezek célja azonkívül, hogy kellemes órákat, napokat szerezzenek a sérült embereknek a "Ne szánd, segítsd a fogyatékost" gondolat terjesztése az egészségesek között. Hiszen a fogyatékos gyerekek, felnőttek is szeretnék életüket az adott körülményekhez mérten a lehető legjobb minőségben leélni. Devecseri Gábor szavaival élve: "Megszülettünk hirtelen, egyikünk se kérte." S ha már így adódott, legalább "Hadd teljék az életünk — mint lehet — szelíden. Gyolcsban zengjük életünk, nem csalános ingben." KAMONCZA MÁRTA A HÉT 3
