A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-11-12 / 46. szám
AMIRŐL BESZELNEK Diftériajárvány Ukrajnában Egyre nyilvánvalóbb, hogy a "nagy keleti szomszédunktól", a volt Szovjetunióból érkező hírekre nem csak politikusainknak kell odafigyelniük. Az egykor példaképül lépten-nyomon elénk állított szovjet egészségügy ugyanis súlyos örökséget hagyott az utódállamokra. Erről tanúskodik a cseh Egészségügyi Minisztérium által 1993 szeptemberében közzétett jelentés "Oroszország járványügyi helyzetéről". A jelentésből megtudható, hogy tavaly Oroszországban 3897 diftériás megbetegedés történt;125 beteg számára halállal végződött a fertőzés. A járvány ez évben is szedi áldozatait Moszkva, Szentpétervár és Kalinyingrád környékén. Nem rózsásabb a helyzet közvetlen szomszédunknál, Ukrajnában sem. Ott tavaly 1553 torokgyík-megbetegedést jelentettek be, ez év első felében pedig már túl vannak az 1200. eseten! Valami új kór, egy új AIDS fenyegeti az emberiséget? Korántsem! A diftéria csak nekünk tűnhet új betegségnek, mert a rendszeres védőoltásoknak köszönhetően hazánkban — s Európa fejlett országaiban — már évek óta nem fordult elő diftériás fertőzés. A diftéria a Corynebacterium által előidézett heveny, ragályos fertőző betegség. Leginkább a sűrűn lakott területeken, a kisgyermekek körében fordul elő járványszerűen, főleg az őszi-téli hónapokban. Leggyakrabban a garatot, torkot támadja meg — erre utal a magyar torokgyík elnevezés —, és magas lázzal járó "torokgyulladást" okoz. A szokványos torokgyulladástól, az anginától abban különbözik, hogy a mandulákat, a szájpadiveket, a garatot szürkés lepedék — orvosi nevén álhártya — borítja, melyet ha ledörzsölnek, vérző felületet hagy maga után. Különösen kisdedkorban fordul elő, hogy a lepedék ráterjed a gégére, és fulladásos halált okoz. A mikroszkóp alatt bunkószerű végéről (coryne = bunkó) felismerhető baktérium nem csak helyileg károsítja a szervezetet. A kórokozó igazi fegyvere a diftériatoxin (méreg), amely a vérbe bejutva néhány órán belül eljut a test valamennyi részébe. Legveszélyesebb hatással a szivizomra és az idegrendszerre van. Ha a kis beteg túléli a diftéria első rohamát, a lázas torokgyulladást, átmeneti javulás után a második héten súlyos szívizomgyulladás, a 3—4. héttől kezdődően pedig a szemizmok, a garat-, gégeizmok, illetve a végtagok izmainak bénulása fenyegeti. A diftériafertőzés nagyvonalakban vázolt lefolyása, a toxinhatás lényege ma már tankönyvi adat. Az orvostörténelem azonban arról tanúskodik, hogy ezeket az ismereteket sem adták ingyen. A 19. század első harmadáig például az orvos alig tudta megkülönböztetni a diftériát a többi, más kórokozó által előÍG./,ett torokgyulladástól. A diftéria tüneteire emlékeztető kórképet már az ókor orvosai is többször leírták. Közülük leginkább a kappadókiai Aretaeus (Aretaiosz) kórleírására szoktak hivatkozni. O "egyiptomi" vagy "szíriai fekélynek" nevezte el az általa látott, a mandulákat hártyával befedő, majd kifekélyesedő betegséget. A 16. században spanyol orvosok tesznek említést egy "ano de los garotillos" nevű betegségről. A "garotillo" a hurok egy formája, amelyet a gonosztevők kivégzésénél használtak, s a betegség nevében annak fulladást okozó formájára utal. A diftéria első tudományos leírója egy francia orvos, Pierre Bretonneau volt, aki 1821-ben a párizsi Orvosi Akadémián értekezett a Franciaországban dúló járvány jellegzetességeiről. Ő mondta ki elsőként, hogy létezik a torokbajoknak egy olyan formája, amely igen ragályos és fő jellemzője, hogy a torokban bőrszerű lepedéket képez, amely a mandulákról lehúzható. S mivel a lehúzható bőr görögül diphtera, javasolta, legyen a betegség neve difteritisz. Az -itisz végződés az orvosi szaknyelvben gyulladásra utal. Később egy másik francia orvos, felismerve, hogy a torokgyík nemcsak helyi bajt okoz, a pontosabb diftéria elnevezést ajánlotta. Bretonneau nem csak a "keresztapja" a diftériának. Ö volt az első, aki egy torokgyík miatt fuldokló négyéves kislányt úgy-mentett meg, hogy gégemetszést alkalmazott — a kis Elisabeth még 67 esztendeig élt a műtét után. Bretonneau érdemeiből semmit sem von le az a tény, hogy sejtelme sem volt a diftéria valódi okáról. A kórokozót a bacillusvadászok korában, 1883-ban egy Klebs nevű német doktor látta meg először górcsöve alatt, amelyet aztán alaposabban egy másik német, Löffler tanulmányozott. Régi bakteriológiai tankönyvben a diftériát előidéző Corynebacterium diphtaeriae-t Klebs—Löffler bacillus néven találjuk meg. Löffler azonban nem csupán mikroszkóppal vizsgálta új "ismerőseit". Vérsavóból álló kultúrákon tenyésztette e veszedelmes bacillusokat, s azokkal tengeri malacokat fertőzött meg. Felfigyelt arra, hogy némely állaton a diftéria jellegzetes toroktünetei nem fejlődnek ki ugyan, ám az állatok mégis pár nap leforgása alatt súlyos bénulásban pusztulnak el. Löffler következtetése: kell, hogy legyen valamilyen anyag, amelyet a bacillusok termelnek, s amely a tengerimalac testébe jutva, megbetegíti azt. Húslevesben diftériabacillusokat tenyésztett, majd kiszűrte a baktériumokat a levesből, és a húslevest befecskendezte a kísérleti állatnak. A tengeri malac rövid időn belül elpusztult. Így fedezte fel Löffler a diftériatoxint, megteremtve ezzel a diftériafertőzés hatásmechanizmusának megértését és a gyógyítás lehetőségének mikéntjét is. A 19. század végéig ugyanis a diftéria kezelésére nem volt hatásos szer az orvosok kezében. Ahol egyszer a járvány felütötte a fejét, ott alig akadt család, amely ne gyászolt volna egy-két kisgyermeket. Szinyei Merse Pál, a világhírű magyar festő írja az 1870-es évekről: "A remélt boldogságot nem találtam föl családomban sem: három gyermekem meghalt dyphteritisben. Szép új házam, kedves kertem ragályfészek lett, ahonnan menekülnünk kellett, nehogy még életben maradt gyermekeimet is ott temessem el; 1882-ben családommal együtt Bécsbe költöztem". Magyarországon a diftéria 1890 és 1900 között átlag évi 14 000—34 000 halálesetet okozott! Löffler kísérleteiből kiindulva egy fiatal német orvos Emil Behring fedezte fel a diftéria-antitoxint (ellenmérget). A diftériafertőzést túlélt tengeri malac vérsavóját (szérumát) összekeverte a diftériatoxinnal, majd ezzel a keverékkel újabb tengeri malacokat oltott be. Meglepetésére az állatok nem betegedtek meg: a fertőzést túlélt s így védetté vált malac széruma tehát tartalmaz olyan anyagot, amely képes semlegesíteni a diftériatoxin hatását! Behring ezt a felfedezését Berlinben, 1890 nyarán tette meg. Pár hónappal korábban s párszáz km-rel délebbre egy könnyes szemű férfi a családi krónikába ezeket a sorokat jegyezte be: "László János, a legédesebb fiú most fekszik halva. Reggel 8 órakor halt meg, 1890. április 22-én. Reszkető kézzel írja e sorokat apja, aki imádta". Az apát Mikszáth Kálmánnak hívták, s a játékai, a bárányka, nyulacska és a lovacska kosztolását apjára testáló Jánoska a diftéria áldozata lett. A diftéria gyógyíthatóságát meghozó esztendőben! A valódi gyógyítás első kísérletére nem kellett sokáig várni. 1891 karácsony éjszakáján a berlini Bergmann-klmikán alkalmazták először a széruminjekciót — sikerrel. Az 1894 őszén Budapesten ülésező VIII. nemzetközi közegészségi és demográfiai kongresszuson a fő téma a szérumterápia volt. A szérumterápia — bár akadtak ellenzői is — megnyerte az orvosok bizalmát: alkalmazásával a diftéria halálozása a korábbi 35 százalékról 5 százalékra csökkent. Behring 1901-ben "szérumterápiás munkájáért különösképpen a szérum diftéria ellenes alkalmazásáért, amellyel új utat nyitott az orvostudomány területén" elsőként nyerte el az orvosi Nobel-díjat. A diftéria elleni küzdelem következő állomása az 1923-ban Ramon által felfedezett anatoxin volt, ami nem más, mint legyöngített toxin. Az anatoxin betegséget nem okoz, azonban képes antitoxin-termelést kiváltani a szervezetben. Napjainkban a diftériaelleni védőoltás anatoxinnal történik. Ennek a védőoltásnak köszönhető, hogy a mi tájainkon a torokgyík csak orvos- s kultúrtörténeti adalék. Végezetül essen néhány szó a szomszédainknál dúló járvány esetleges behurcolásának veszélyéről is. A diftériát csak a beteg, illetve a felgyógyult, de bacillushordozóvá vált ember terjesztheti. A kórokozó elsősorban cseppfertőzés útján terjed — hasonlóan, mint például az influenza. Mivel nálunk a diftéria elleni átoltottság szinte százszázalékos, kicsi az esélye annak, hogy a torokgyík felüsse a fejét. Azoknak pedig, akik ez idő tájt Ukrajnába vagy Oroszországba utaznak, a cseh Egészségügyi Minisztérium a következőket ajánlja: az ötven éven aluliak, akik már gyermekkorukban védőoltásban részesültek, védettek a torokgyíkfertőzés ellen. Az idősebbek, amennyiben erre igényt tartanak, beoltathatják magukat a közegészségügyi (higiéniai) állomásokon. Dr. KISS LÁSZLÓ 14 A HÉT
