A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-11-05 / 45. szám
EGTAJAK Albert Camus* A pesti/ (regényrészlet) Az igaz történetek és mendemondák, melyeket a temetésekkel kapcsolatban terjesztettek, korántsem nyugtatták meg polgártársainkat. Mert hát bizony beszélnünk kell a temetésekről, s az elbeszélő elnézést kér érte. Jól tudja, hogy e tekintetben szemrehányás érheti. Valami azonban mentségére szolgál, az, hogy úgyszólván kötelessége, mint ahogy kötelessége valamennyi polgártársának, hogy törődjék a temetésekkel. Nem mintha különösebb érzéke lenne az ilyesfajta szertartásokhoz, sőt jobban szereti az élők társadalmát, így például a tengeri fürdőzéseket. De hát elvégre a tengeri fürdőzést hatályon kívül helyezték, az élők társadalma pedig naphosszat rettegett, hogy át kell adnia helyét a halottak társadalmának. Ez nyilvánvaló volt. Az ember természetesen mindig megkísérelheti, hogy elfordul a nyilvánvaló igazságtól, eltakarhatja a szemét, de az igazság oly szörnyű erős, hogy végül mindent legyőz. Hogy lehet például elutasítani a temetést, midőn szeretteidnek szükségük van temetésre? Nos hát, szertartásainkat kezdetben a gyorsaság jellemezte! Minden formaságot leegyszerűsítettek, a gyászpompát elhagyták. A betegek családjuktól távol haltak meg, a virrasztási szertartást betiltották, úgyhogy aki este halt meg, teljesen egyedül töltötte az éjszakát, aki pedig nappal halt meg, késedelem nélkül sírba került. Igaz, hogy a családot értesítették, de a család a legtöbb esetben nem mozdulhatott ki, mert ha előzőleg a beteg mellett élt, vesztegzár alatt állt. Abban az esetben, ha a család nem lakott együtt az elhunyttal, akkor a jelzett időpontban kellett megjelennie, vagyis a temetőbe való induláskor, miután a testet már lemosták, és koporsóba tették. Tegyük fel, hogy ez a formaság a pótkórházban zajlott le, mely Rieux doktor gondjaira volt bízva. Az iskolának volt egy kijárata a főépület hátsó részében. Nagy lomtár nyílt a folyosóra, benne koporsók. A folyosón a család egyetlen koporsót talált, mely már le volt zárva. Tüstént rátértek a legfontosabbra, azaz papírokat írattak alá a családfővel. A holttestet aztán felrakták az automobilra, mely vagy igazi nagy fedett kocsi, vagy pedig átalakított nagy mentőautó volt. A rokonok beszálltak a még engedélyezett taxik egyikébe, s a kocsik teljes sebességgel száguldottak a temetőbe a külső utcákon keresztül. A kapunál csendőrök állították le a menetet, bélyegzőt nyomtak a hivatalos menetlevélre, mely nélkül lehetetlen volt elnyerni azt, amit polgártársaink utolsó szállásának neveznek, a csendőrök eltűntek, a kocsik pedig egy négyszög mellé álltak, hol számos árok várta, hogy betemessék. Egy pap fogadta a holttestet, mert a templomi gyászszertartást megszüntették. Ima közben kiemelték a koporsót, kötelet erősítettek rá, úgy húzták, csúszott, megfeneklett, a pap meglóbálta a szenteltvíz-hintőjét, s az első göröngy már pattant is vissza a fedélről. A mentőkocsi valamivel előbb indult vissza, hogy fertőtlenítő locsolásnak vesse alá magát, s mialatt a lapátolt agyag mind tompábban és tompábban dobbant, a család eltűnt a taxiban. Negyedóra múlva már otthon is voltak. így aztán minden valóban a legnagyobb sebességgel és a legkevesebb kockázattal történt. A családok természetes érzését, legalábbis eleinte, nyilván sértette ez. Ám pestis idején oly szempontok ezek, melyekre lehetetlen tekintettel lenni: a hatékonyság érdekében mindent feláldoztak. Egyébként ha eleinte a lakosság lelkileg szenvedett is ezektől az eljárásoktól, hiszen a vágy, hogy illően temessenek el bennünket, jóval általánosabb, mintsem gondolnánk, később, szerencsére, az élelmezés kérdése olyan aggasztóvá vált, hogy a lakosság érdeklődését közvetlenebb dolgokra irányította. Az embereket lekötötte a sorállás, emide-amoda kellett szaladgálniuk, formaságoknak eleget tenniök, ha enni akartak, s így nem volt idejük arra gondolni, hogy hogyan halnak meg körülöttük, és hogyan fognak meghalni ők is egy napon. így hát ezek az anyagi nehézségek, melyek bizony bajt hoztak, később jótéteményszámba mentek. És minden a legjobban ment volna, ha a járvány nem terebélyesedik, mint ahogy már láttuk. Mert ekkor egyszerre kevés lett a koporsó, nem volt vászon szemfedőnek, hely a temetőben. Ki kellett eszelni valamit. Legegyszerűbbnek látszott — ezúttal is hatékonysági okokból —, ha csoportosítják a ceremóniákat, és szükség esetén többször ide-oda járnak a kórház meg a temető között. Rieux kórháza ebben a pillanatban öt koporsóval rendelkezett. Mihelyt megteltek, felrakták őket a mentőautóra. A temetőben kiürítették a ládákat, a viaszszínű testek hordágyakra kerültek, s egy, erre a célra berendezett kocsiszínben várakoztak. A koporsókat leöntötték fertőtlenítő oldattal, visszavitték a kórházba, a művelet kezdődött elölről, ahányszor csak szükséges volt. A szervezés tehát igen jól sikerült, s a megyefőnök meg volt vele elégedve. Sőt azt is mondta Rieux-1? AHPT
