A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-11-05 / 45. szám
FIGYELŐ említettem, a bussai magyar iskola leépítésében nem kevés szerepet vállaltak a magyar pedagógus elvtársak (tisztelet a kivételnek), és példát mutatva a magyar szülőknek, saját gyermekeiket is szlovák iskolába íratták. így aztán nem igazán lehet csodálkozni azon a megdöbbentő tényen, hogy az utóbbi időben már volt olyan elsős évfolyam is a magyar iskolában, ahol egy, azaz 1 (!) diák kezdhette meg az írás és olvasás rejtelmeinek feltárását, az is csak úgy, hogy évfolyamot ismételt. Sajnos a szlovákiai magyar pedagógustársadalom eme vadhajtásai sokkal nagyobb károkat okoznak ezzel, mint a veteményeskertben a vakondok, mert a zöldségpalántát újra lehet ültetni, de az anyaföld környezetéből kitépett, törékeny kis emberpalánták ragaszkodását őseik örökéhez, már soha többé nem lehet visszaadni. Az ürömbe azonban némi öröm is vegyül, hiszen hosszas stagnálás után ebben az évben 14 elsős ül tágra nyílt szemekkel, csodálatosan tiszta gyermeki lélekkel a bussai magyar iskola lassan beporosodott padjaiba. Ez némi reményt ad. Nekem is, és azoknak is, akik még kételkednek, bizonytalanok, hogy jövőre milyen tanítási nyelvű iskolába írassák szemük fényét. Kioktatni nem szeretnék senkit, hogy hová adják be gyermeküket, azonban intő példával tudok szolgálni, hogy hová ne adják. Nyilvános diszkrimináció vagy beteges nemzettudat Előrebocsátom, hogy a tisztánlátás végett több embert is megszólítottam bussai körutam során. A megkérdezettek közül többen is hozzájárultak nevük, véleményük közléséhez, persze akadtak olyanok is, akik egyenesen kérték, hogy még a nevük kezdőbetűit se vessem papírra. Végül is úgy döntöttem, hogy nem keserítem meg fölöslegesen senki életét. Nem teszek ki senkit védtelenül mocskos és aljas meghurcoltatásnak, mert ugyan igaz, hogy Szlovákiában sajtószabadság van, csak hát ki kell próbálni. A tények ismertetése előtt el kell, hogy mondjam a tisztelt olvasónak, a leírottakból nem szeretnék ügyet csinálni, mint ahogyan azt néhány szlovák kollégám szívesen megtenné a helyemben fordított esetben. Nem kívánom szenzációként világgá kürtölni, nem adom le a forró drótot az anyaországbeli ismerőseimnek, nem fordulok beadvánnyal az Európa Tanácshoz, és végül nem akarom Önök helyett levonni a tanulságot sem. Pusztán egyetlen vágy vezérel. Szeretném kimondani az igazságot. Már régebben és több alkalommal is a fülembe jutott az a hír, hogy a bussai szlovák tanítási nyelvű alapiskola magyar anyanyelvű tanulóit néhány túlbuzgó tanár megbüntette vagy megfenyítette, mert az iskola folyosóján a szünetben magyarul merészeltek beszélni falubelijükkel, barátukkal vagy akár testvérükkel. A fenyítés szó alatt azt értem, hogy esetenként megpofozták a megszeppent tanulót, jobbik esetben térdeltették a pad tetején, mint a vásári majmot. Tette mindezt a pedagógus, aki a gyermekek nevelésére, oktatására tett esküt. Persze a pofozkodás mindenféleképpen a nevelés egyik formája, megjegyzem a rosszabbik, de sajnos a pofonok nem jó helyen csattannak. Ugyanis az a szegény, ártatlan gyermek nem érti, nem értheti, hogy neki magyarként miért nem lehet az anyanyelvén beszélnie, miért tilos ami szabad, és ha szabad, akkor miért tilos? Elgondolkodtató, hogy a tisztelt szülő vajon végiggondolta-e gyermeke további sorsát, amikor ebbe a megalázó, embertelen helyzetbe kényszerítette bele, pusztán önös, önző érdekből, s ahogyan mondani szokás nem öntötte-e ki a vízzel együtt a gyereket is? Sajnos a jelenlegi szlovák politikai garnitúra lovat ad az ilyen betegesen nemzeti hajlamú pedagógusok alá, s a múltban előfordult esetek, mára már tendenciává válhattak a bussai szlovák tanítási nyelvű alapiskolában. A történet úgy kezdődik, hogy egyre több bussai szülő panasza jutott el hozzám: az igazgatónő megtiltotta a magyar anyanyelvű gyermekeknek, hogy a szlovák tannyelvű iskolában egymás között magyarul beszéljenek. Nem tehetik ezt az iskola területén, még szünetekben sem. Itt azonban álljunk meg egy gondolat erejéig. Nem vagyok jogász. Ellenben van egy olyan megérzésem, hogy az igazgatónő túllépte jogkörét, hiszen azt, hogy szabadidejében az ember, még ha az csak gyermek is, milyen nyelven beszél, énekel, kiabál, nem lehet, nem szabad korlátozni. S ha ez megtörténik, akkor nyilvánvalóan az emberi sajogok megsértéséről van szó. Az igazgatónő még erre is rádobott egy lapáttal, hiszen nem az idegen nyelvek használatát tiltotta meg a tanulóknak, hanem azt, hogy magyarul beszéljenek. Tehát a fentiekből ha nem is egyenesen, de az következik: csehül, arabul, németül, angolul vagy akár csecsenül is lehet beszélni az iskola folyosóján, csak magyarul nem. Az igazgatónő szerint azért van szükség erre a rendeletre, hogy a magyar gyermekek minél magasabb fokon sajátítsák el a szlovák nyelvet. Mert szégyen ide, szégyen oda, a magyar gyermekeket nem lehet egykönnyen betörni, és csak nem akarnak leszokni arról a fránya nyelvről. így aztán burkolt célként, ez a tiltás akár megfélemlítés is lehet, hiszen az érzékeny lelkű kisiskolásokban idővel kialakulhat egy olyan reflex, ami meggátolja őket abban, hogy merjenek magyarul beszélni nemcsak az iskolában, hanem az iskola falain kívül is. Erre legjobb példa annak a bussai ismerősömnek az esete, aki a minap azzal fogadott, hogy a kolléganőjének az elsős kislánya, amióta ilyen rezsim van az iskolában, csak szlovákul beszél hozzá, holott ez végképpen nem volt a szokása. A dolognak van még némi pikantériája. Az igazgatónő úgy tálalta az egész tiltást, mint egy felsőbb rendeletet, amelyet minisztériumi szinten adtak ki, pedig ez szemenszedett hazugság, mert ugye mondanom sem kell, hogy utánajártam az állításnak, és egyértelműen megcáfolták a rendelet minisztériumi voltát. Az igazgatónő tehát hazudott, hogy érvényt szerezzen saját igazának. Hazudni pedig Szlovákiában lehet. Hiszen hazudik a kormányfő, hazudik a köztársasági elnök, hazudik a kormány, hazudnak a miniszterek, és mindenki hazudik, aki fél kimondani az igazat, mert az rá nézve kedvezőtlen. Ez a tény már önmagában is szomorú, de még jobban elkedvetleníti az embert, hogy ennek a beteges nemzettudatban szenvedő igazgatónőnek testületileg is rábólintottak szégyenteljes faji megkülönböztetést sugalló rendeletére. A szülőkön a sor! A szülők felháborodása jogos. Joggal számonkérhetik az igazgatónőtől a szülőértekezleteken, de azon kívül is, miféle diszkriminatív intézkedéseket foganatosított az iskolában. Mert hogy diszkriminálás történt Bussán, az biztos, Az eset megtörtént. Én magyar szülőként mérlegelném a dolgot, és az első osztályban tanuló gyermekemet, azon nyomban átíratnám magyar tagozatra. Azt sem bánnám, ha emiatt akár egy évet késne. Mert a tudás hatalom, de a hatalommal való visszaélés már bűn. S bűnös, beteges hajlamú emberekre nem bíznám még a kutyámat sem, nemhogy a gyermekemet. Véleményem szerint szükség van a szlovák—magyar párbeszédre, de nem úgy, hogy az süketek és némák társalgására emlékeztessen. Mert párbeszédre egyenrangú partnerek ülnek a tárgyalóasztalhoz. Ezt a státust egyelőre még nem kaptuk meg a szlovák nemzet jelenlegi elöljáróitól. Ideje van a szólásnak, és ideje van az ébredésnek. Ideje volna már, ha kiegyenesítenénk a gerincünket, mielőtt az elsorvadna. Hiszem, hogy a rasszisták kora lejárt. Hiszem, hogy a szeretet minden nyelven egyformán szépen szól. Hiszem, hogy csak a szeretet nyelvén lehet embereket nevelni. Merjék ezt elhinni, és kimondani Önök is, tisztelt bussaiak. HRUBÍK BÉLA A HÉT 7
