A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-11-05 / 45. szám
FIGYELŐ mm 1111111111111 wrnmm B U S S A I K Ö R K É P, avagy miért tilos a magyar szó? Egy kis közösségben, egy kis faluban, az emberek szinte mindent tudnak egymásról, néha még egymás gondolatait, álmait is tudni vélik. Nem kevésbé érvényes ez egy olyan kis járásra is, mint amilyen a nagykürtösi. Kevés dolog történhet meg errefelé, amiről idővel az emberek tudomást ne szereznének. Az Ipoly menti Bússá községről, azt hiszem hallott már a tisztelt olvasó. Amiről talán kevesebbet tud, azok a nyers, olykor semmitmondó, néha pedig ugyancsak beszédes, árulkodó statisztikák. Identitászavar és tudathasadás a népszámlálás tükrében Az 1991 -es népszámlálási adatok alapján a község lakosainak száma 1302. Tehát nem mondhatjuk, hogy egy jelentéktelen kis falucskáról van szó, ami hatványozottan érvényes az itteni peremvidéken, ahol az ezernél több lelket számláló községek aránya a kis falvakkal szemben igen alacsony. Az 1302 lakosból 632-en vallották magukat szlovák nemzetiségűnek, 655-en pedig magyarnak. Ha gyorsan összeadom ezt a két adatot kiderül, hogy csupán 15 olyan polgár él itt, aki sem a magyar, sem a szlovák etnikumhoz nem tartozik. Ebből a 15-ből 14-en cseh nemzetiségűnek tüntették fel magukat a számlálóíveken. A maradék egy (1!) ember, pedig roma származásúnak vallotta magát. Csak öszszehasonlításképpen közlöm az 1980-as népszámlálási adatokat, amikor is a község 1204 lakosa közül 780-an vallották magukat magyarnak és 424-en szlováknak; eltűnődöm a szlovák sajtóban gyakori siránkozásokon, a Dél-Szlovákiában életükért, nyelvükért küzdő szlovákok miatt, akik a magyar asszimiláció hatása következtében lassan elfelejtik nyelvüket. A bussai példa ennek homlokegyenest ellentmond. Visszatérve a romákhoz, a népszámlálási kérdőíveket nagy valószínűséggel nem sajátkezűleg töltötték ki. Elképzelhető, hogy ezeket az adatokat valaki meghamisította, s bizonyára nem a magyar ajkú lakosok javára. Másképpen hogyan magyarázható, hogy a lakosság több mint 30 százalékát kitevő roma lakosság egyszerűen eltűnt az adatok tengerében? S míg a magyar lakosság számarányában lényeges csökkenés tapasztalható, addig a szlovákok száma közel kétszázzal nőtt. Ezek tények, aminek elérése háromféleképpen magyarázható. A magyar lakosság tudathasadásával, ami szerintem nem valószínű, a szlovákok jó szaporodókészségével, ami szintén nem állja meg a helyét, vagy, ami a legvalószínűbb, csalással. Mégpedig úgy, hogy a romákat egyszerűen elsikkasztották. Ha tudnám, hogy ki volt az az egy, aki vállalta hovatartozását, nem szégyellte őseit, bizonyára megszorítanám a kezét. A roma lakosság egyharmados részaránya a községben közel sem pontos adat, hiszen mint azt a község polgármesternője Sántha Jolán elmondta, egyre többen jönnek rokonokhoz, ismerősökhöz, aztán szépen ottfelejtődnek. Természetesen új lakhelyüket sorra elmulasztják bejelenteni a községi hivatalban, így aztán csak találgatni lehet, mennyi is az annyi? Ez a dolog azonban nem változtat a lényegen, mégpedig azon, hogy a falu lakosságának nagy része identitászavarokkal küszködik. A szlovákok azért, mert nincsenek gyökereik ebben a faluban, nem érzik sajátjuknak, hiszen a századfordulón mindössze nyolc(!) szlovák élt itt, a magyarok pedig nem tudják méltóképpen értékelni a Szent István által hátrahagyott örökséget, és elherdálják őseik örökét. Pedig volna okuk büszkének lenni falujuk múltjára, melyben minden korban nagyszerű, dolgos, becsületes emberek éltek. A múlt Mocsáry azt írja a faluról, "nevezetes volt ezen népes magyar falu hajdan, főképpen a Törökök és a Tatárok idejében... Állt ugyanis ekkor itt egy tornyos és kőfalakkal békerített oltalom hely1', amelyről Tinódi Lantos Sebestyén históriás énekben emlékezett meg. De hogy is ne emlékezett volna, amikor a tornyot és palánkját védő vitéz Tercsi Mihály hősiessége még az ellenséget is ámulatba ejtette. A maroknyi csapat, mely kilátástalanabb helyzetben volt, mint Drégely, nem menekült el, a végsőkig védte őrhelyét. Ali basa először csak Arszlán béget küldi háromszáz törökkel ostromra, s csak miután a béget a vár védői egymás után többször is visszaverik, vonul ő maga a szécsényi táborból kapott segítséggel, mintegy kétezer főnyi sereggel Bussára. Ágyúkkal veszi ostrom alá a tornyot, az erődítményt rommá lövi, az életben maradt védőket a kapitánnyal együtt azonban szabadon engedi, méltányolva rettenthetetlen vitézségüket. Másik kiemelkedő egyénisége a falunak Zsélyi Aladár gépészmérnök, az ismert magyar repülőgéptervező és pilóta, aki 1883. december 12-én látta meg a napvilágot a palócföld eme kis csücskében. A maga korában Zsélyi a magyar repülőgépek legkiválóbb szakembere volt: 1914-ben kipróbált gépével 170 km/óra csúcssebességet ért el, a korabeli gépek 90—100 km/óra teljesítményével szemben. A bussai erődítménynek ma már nyoma sincs, szétszórta, betemette az idő. Zsélyi Aladár megfakult emlékét is bizonyára a mai napig homály fedte volna, ha Urbán Aladár pedagógus és helytörténész, a Palóc Társaság elnöke nem hozta volna vissza a köztudatba. Nagyrészt az ő munkálkodásának köszönhetjük, hogy az idén decemberben első alkalommal kerül megrendezésre a Zsélyi Aladár emléknap, mely tartalmas előadásokkal állít méltó emléket az aviatika nagy úttörőjének. A kövek, a falak szétporladhatnak az időben, de a múlt, a hősök példájának életben tartása csak rajtunk múlik. A szellemi örökség megőrzésének és átadásának egyik legfontosabb műhelye az iskola. Ezt, a nagy pedagógus, Komenský által is hangoztatott tételt nagyon jól tudták az elmúlt negyven év káderpolitikusai is. El is követtek mindent azért, hogy a szlovákiai magyarság iskolarendszerét a lehető legrövidebb úton felszámolják. A legszomorúbb viszont, hogy ehhez egyes magyar pedagógusok hallgatólagos, de olykor nyilvános támogatását is megszerezték. Az iskolapélda: az iskola Bússá még 15—20 évvel ezelőtt is a járás magyar alapiskoláinak egyik erős bástyája volt, azonban az emberarcú szocializmus sajátos nemzetiségi politikája és a körzetesítés (miután sorra bezárták kapuikat a környékbeli falvak kisiskolái) megtette a hatását. A magyar szülők, akik elhitték, hogy a gyermekük jobban érvényesül, ha tökéletesen elsajátítja az állam nyelvét, sorra szlovák iskolába íratták a szép jövővel kecsegtető csemetéiket. Okosabb, műveltebb, rátermettebb társadalmi rétege azonban nem lett ezáltal ennek a vidéknek. Ellenben megnövekedett a környéken a szlovák kőművesek, szlovák varrónők, szlovák állatgondozók, szlovák autószerelők és alkalmi munkások száma, akik most már nemcsakhogy a magyar nyelvet és történelmet nem ismerik, de a szlovákot sem, mert ez számukra idegen, hiszen a családban mégiscsak magyar érzelműek maradtak. Tehát sikerült az állam bácsi taktikája, hogy a magyar nyelvet konyhanyelvvé degradálja, és sikerült olyan társadalmi réteget is kinevelnie, melynek nincs kötődése igazából semmilyen kultúrához és történelemhez. Gyökértelen, az élet viharaiban sodródó embertípus ez, melyet talán a hulló falevélhez hasonlítanék. Az alakja és a színe még magában hordozza ugyan a hovatartozását, a fának a fajtáját, de előbb-utóbb elporlad, és elvész a zizegő avarban. Mint már 6 A HÉT
