A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-29 / 44. szám
GONDOLKODÓ Tii/kék Napjainkban gyakorta találkozunk furcsábbnál furcsább történetekkel. A nagypolitika, a gazdaság vagy akár társadalmi létünk furcsaságai okkal mondathatják velünk, hogy a korlátlan lehetetlenségek országa vagyunk. Most néhány kisded történettel szeretnék szolgálni a humorérzékkel még rendelkező olvasónak. Csata a szocializmus útján Történt a boldog szocialista hetvenes években, hogy valakinek Csatán eszébe jutott, emlékművet kellene emelni a falu közepén. Az eredeti ok talán már nem is fontos, a pénzt is sikerült összeszedni, s így a hnb akkori elnöke felkérhette jeles szobrászművészünket a tervek elkészítésére. Akkortájt azonban nem lehetett csak úgy ukmukfukk emlékművet emelni, meg kellett ideologizálni a dolgot, tekintettel arra, hogy az ilyen emlékmű-ügyeket komoly — nem szakmai, hanem ideológiai — bizottság hagyta jóvá. Az úgynevezett ideológiai indoklásba így valamiféle felszabadulásügyi szöveg is keveredett:; a művész pedig, nagy leikétől hajtva, egy tavaszt szimbolizáló nőalakot tervezett. Elkészült a makett is, tetszett a művésznek, a hozzáértőknek, a helyieknek is. A járás illetékes osztálya azonban — lásd az ideológiai megokolás ravasznak szánt mondatát — ilyen "fontos" ügyben nem mert egyedül dönteni; politikai ügynek minősítve a témát, áttette azt a járási pártbizottsághoz. Mintegy tíz közös egyeztető tárgyalás következett, megvizsgálták a nőalakot minden oldalról. A hnb időközben megvette a követ, a művésznek kifizette az előleget, az pedig nekifogott a munkának. Mindenki biztosra vette, hogy ideológiai megfontolásokra az emlékmű felirata és felavatásának körülményei adhatnak okot csupán; a túlbuzgó pártfunkcionáriusok azonban esztétikai kérdéseket is felvetettek, s a magvas fejtegetések végén úgy döntöttek, hogy a rohanó nőalak, virágcsokorral a feje fölött bár eléggé szép és dinamikus, de nem eléggé elkötelezett. Kiparancsolták hát a virágcsokrot a kezéből és sarló-kalapácsot parancsoltak belé. A művész, amikor meghallotta az ukázt, először abbahagyta a munkát, tekintve azonban, hogy szabadúszó volt, s az előleget már elköltötte, visszafizetni pedig nemigen volt miből, fogcsikorgatva sarló-kalapácsot faragott a nőalak kezébe, ám elutasította, hogy a szobrot autorizálja. A nőalak térdei alá jókora betűkkel azt is odaírták, hogy Világ proletárjai, egyesüljetek; ezt a szöveget később, nyolcvankilenc után, eltávolították. A sarló-kalapácsot azonban máig büszkén emeli magasba a csatai szoborlány, emlékeztetve midannyiunkat, akik hajlandóak vagyunk az emlékezésre. Párkány és a málló betonvakolat Ülünk Párkányban, a kis presszó teraszán, egy angol, egy cseh és én. Magyarázom nekik a szlovák kisebbségpolitikát, a szlovák—magyar viszonyt, illusztrációként mutatom a csonka Mária Valéria hidat. Mondom, Szlovákia a jelek szerint harmadik utat keres, valamit a szocializmus és a kapitalizmus között. Az angol bólogat, mint aki megértette az összefüggéseket; azért tartja magát ez a szoci, mondja, mert az alapja betonból van. Értetlenül nézek rá. A közeli kis térre mutat, amelynek közepén betonból készült hatalmas ötágú csillagvirágágyás. Mállik már jócskán, hull róla a vakolat, de az alapja még szilárdnak tűnik. Jövőre visszajövök, ígéri az angol, megnézni, szétporladt-e teljesen. Vagy felújították-e szépen, jegyzi meg epésen a cseh. A peches Szondy György Az ipolysági székhelyű Szondy György Alapítvány a Ság környéki kis falvak kultúráját hivatott némileg felemelni. Az alapítvány titkára a környező magyar falvak polgármestereinek egy körlevelet küldött, amelyben felkéri okét, jelöljék meg, miben tudna segíteni az alapítvány. Az egyik majdnem szín magyar falu odakövült polgármester elvtarsura válaszában az alábbi levélkezdettel remegtette meg a titkár szívét: "Vážený pán Sondy, vy neviete, že na Slovensku úradné listy sa píšu v úradnom jazyku?..." Nincs nagyobb szerencséje szegény régenholt Szondy György úrnak az oktatásügy korifeusaival sem. Az egyik ipolysági iskola az ő nevét szerette volna felvenni:, egynémely oktatásügyi hivatalnok azonban úgy vélte, Szondy úr nem tett eleget a szlovák nemzet ügyéért, nemigen ajánlják hát, hogy egy iskola a nevét viselje. Valamelyik agyafúrt sági atyafi azonban előkotort valahonnan egy csöpögően nacionalista szlovák történelemkönyvet, amely szerint meglepően sok nagyság — köztük Szondy György uram is — szlovák eredetű. Most légy okos, oktatásügyi hivatalnok, vigyoroghatnánk kajánul — és akár biztosak is lehetnénk a dolgunkban. Az iskola igazgatója azonban elfehéredett a "bizonyíték" láttán; a veretes történelemkönyv szerint ugyanis Ali pasa is szlovák nemzetiségű volt. Csáky Pál Szkukálek Lajos rajza Hódból vidra Folytatva Gál Sándor gondolatmenetét a "Csodálatos etimológia" című cikke kapcsán (lásd a Vasárnap 1993. szeptember 26-i számát) megragadom az alkalmat, hogy konstatáljam: Stanislav professzor annak idején ugyancsak hadilábon állhatott az állattannal (zoológiával). Bizonyítja ezt az is, hogy a hajdani Hódossyak által birtokolt települést, a csallóközi Hodos községet 1947-ben felfogásához híven (ha hód, akkor vidra) egyszerűen Vydrany-ra reszlovakizálta. Minden valószínűség szerint a hód, Európa legnagyobb rágcsálója — lévén vegetáriánus, fakéreggel, hajtásokkal, vízinövényekkel táplálkozik — nem volt elég szalonképes. Feltehetően ezért választotta a neves nyelvész a ragadozó-húsevő, történetesen halakkal táplálkozó vidrát a megfelelő alternatívának. Az alternatíva ugyanis az az eset, amikor két lehetőség között kell választani. Esetünkben a zoológiái rendszertant félrededobva lehetőleg a legrosszabbul. További animális fejtegetésekre azért nem térek ki, hiszen az említett állatok, amúgy is vízi életmódjuknál fogva szinte azonosak. Sőt a prémjük is értékes. Lényegében tehát a hód vidra — punctum saliens! (Sn) 4 A HÉT
