A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-22 / 43. szám
GONDOLKODÓ Pax Romana? A legkiválóbb római történetíró, Tacitus által "szörnyű békének" és "véres békének" is nevezett Pax Romana ("római béke") az antik világ legkíméletlenebb katonai diktatúrája volt. A "római béke" birodalmi békét jelentett, olyasvalamit, mint közelmúltunkban a "szocialista béketábor". A "békeszerző" császárról, Augustusról "Pax Augustá"-nak is nevezett "római" béke idején ugyanis már létezett a római világbirodalom: Róma gyarmata volt Gallia (a mai Franciaország), Germania, Afrika, Szicília, Hispánia, Görögország, Britannia. S ha e gyarmatok bármelyikében — általunk akár függetlenségi háborúnak vagy szabadságharcnak is nevezhető — lázadás ütötte fel a fejét, azt a "béketábor" feje könyörtelenül leverte. S hogy az eddig elmondottakat autentikus szöveggel bizonyítsam, a "békeszerző" Augustus császár önéletrajzát idézem: "Mikor Hispániából és Galliából Tiberius Nero és Publius Quintilius konzulsága alatt Rómába hazatértem, a szenátus a Mars-mezőn az »Augustusi béke oltárát« emeltette visszatérésem örömére, és úgy rendelkezett, hogy ott a hatóság, a papok és a Vesta-szüzek minden évben áldozatot mutassanak be. (...) Azoknak a rabszolgáknak a leverése után, akik megszöktek uraiktól, és fegyvert emeltek az állam ellen, körülbelül harmincezret összefogattam, és visszaadtam uraiknak, hogy kivégeztessék őket. Ónként fogadott nekem hűséget egész Itália, és engem jelölt ki annak a háborúnak a vezéréül, amelyben aztán Actiumnál győztem. Ugyanígy hűséget fogadtak a tartományok: Gallia, Hispánia, Africa, Sicilia és Sardinia. (...) A római nép valamennyi tartományának a területét gyarapítottam, ha szomszédságukban olyan népek éltek, amelyek nem ismerték el hatalmukat. Gallia, Hispánia és Germania tartományt Gadestől, az óceáni határtól az Elbe folyó torkolatáig megbékéltettem. Az Alpok vidékét az Adria melléki területektől egészen a Tyrrhén-tengerig biztonságossá tettem, anélkül hogy egy népet is jogtalanul megtámadtam volna. Hajóhadam a Rajna torkolatától Kelet felé a tengeren egészen a cimberek határáig (Dánia — a szerk. megj.) hatolt előre, ameddig római ember előzőleg sem szárazon, sem tengeren el nem jutott; és a cimberek, a Charydes és Senones nép, valamint az ugyanazon a tájon élő többi germán nép követei útján kérte barátságomat és a római nép barátságát. Parancsomra és legfőbb vezérletem alatt majdnem egy időben két sereg vonult Aethiopiába és Arabiába, amelyet Boldog Arábiának neveznek, és mindkét ellenséges népnek rengeteg katonáját levágta és sok várost elfoglalt. (...) A római nép fennhatóságát Egyiptomra is kiterjesztettem... A pannoniai törzseket, amelyeket az én kormányzásom előtt a római nép hadserege sohasem közelített meg, Tiberius Nero révén, aki mostohafiam és akkor tábornokom volt, legyőztem, a római nép hatalma alá vetettem, és Illyricum határait előbbre toltam egészen a Duna folyam partjáig. Az a dák sereg, amely az innenső partjára átkelt, az én legfőbb vezérletem alatt teljes vereséget szenvedett, majd az én seregem kelt át a Duna túlsó partjára, és a dák törzseket a római nép uralmának elviselésére kényszerítette..." A Pax Romana, a "győzelmek árán kivívott béke" persze nemcsak a római gyarmatokon, hanem Rómán belül is megtermetté a maga gyümölcseit. A korabeli "sajtószabadságra" jellemző, hogy /4rs amatoria ("A szerelem művészete") című költeményéért örök száműzetésre ítélték Ovidiust, a költőt, akinek sírját a mai Románia területén, a Fekete-tenger partján, Constanzában kell keresni, holott egész hátralevő életében Róma után sóvárgott. Elégették továbbá Titus Labienus történelmi művét, mire a szerző bezárkózott ősei sírboltjába, s önszántából éhen halt. Tacitus egyébként a következőket írja a könyvégetésről: azt hitték, ez a tűz majd elfojtja a római nép hangját, a szenátus szabadságát és az emberiség lelkiismeretét is... A Pax Romana megteremtője Rómán belül is leüttette a lázadók fejét, a maradék pedig nem kívánt mást, mint "panem et circenses” (kenyeret és cirkuszi játékokat). Ezt az óhajt kétségtelenül kielégítette a "békecsászár": Rómában háromszázhúszezer munkanélküli kapta az állandó ingyengabonát és -olajat, élvezte a pompás cirkuszi játékokat. De mint Tacitus írja: "nyoma sem maradt a régi, érintetlen közéleti szellemnek: feladva az egyenlőséget, minden ember a princeps szavait leste, hiszen egyelőre semmitől sem kellett tartaniuk, amíg az életereje teljében levő Augustus magát, házát és a békét szilárdan tartotta..." Mindezt pedig azért tartottam fontosnak papírra vetni, mert — mint az Új Szó egyik augusztusi számában olvastam — egy magát értelmiséginek tartó hazai szervezet felvette a Szlovákiai Magyar "Pax Romana" nevet. Ez a név (Szlovákiai magyar "Római béke") egyébként — véleményem szerint — akkor is abszurd, ha az előbbiekben ismertetett történelmi tényeket teljesen mellőzzük. VARGA ERZSÉBET A magyar nép japán barátja A magyar nyelvterületen évtizedekkel ezelőtt népszerű Imaoka Dzsuicsíroról ma már alig tudunk valamit, pedig hosszú élete kortársunkká tette. A neves japán műfordító 1888-ban született Nogimurában (Shiname tartomány), a mára már Matsueval összeépült településen. Szülővárosában tanult meg németül és franciául, majd közgazdász diplomát szerzett a tokiói Császári Egyetemen. 1922-ben Amerikába utazott, majd európai körutat tett. Három hétig kívánt Magyarországon időzni, de végül is 1922-től egészen 1931-ig maradt. Magyarországi tartózkodását Japán bemutatásának szentelte. Több mint 800 cikket írt, és hozzávetőlegesen 750 előadást tartott. 1924-ben a bécsi nemzetközi vásár japán kiállításának megszervezésében vett részt, majd ő készítette elő az 1925—26-os Budapesti Nemzetközi Vásár japán kiállítását is. Egy évvel később japán képzőművészeti tárlatot rendezett a magyar fővárosban. Népszerűvé az 1929-ben kiadott Új Nippon (Új Japán, Atheneum) című könyve tette, melyben megrendítő módon vett búcsút Magyarországtól. 1930-ban munkássága elismeréséül magyar állami kitüntetésben részesült. Talán mellékes, mégis megemlítjük, hogy Imaoka Dzsuicsiro egy kecskeméti lánynak udvarolt, de az nem akarta követni távoli hazájába, így csak otthon nősült meg. 1932-től a japán külügyminisztériumban teljesített szolgálatot egészen a háború utáni évekig. Hazatérése után könyvet írt a magyar történelemről, magyar versantológiát adott ki, kötetben foglalta össze a magyar kultúra eredményeit, és magyar nyelvkönyvet jelentetett meg. Közzétett egy cikket a magyar rovásírásról is. Külön ki kell emelnünk, hogy japánra lefordította Madách Az ember tragédiája című művét. Mindez bizonyítja, hogy második hazájáról sohasem feledkezett meg. 1956 végétől 1957 februárjáig a Japán Magyarországot Megsegítő Társaság Részvétnyilvánító Delegációjának vezetőjeként az osztrák—magyar határon segítséget nyújtott a menekülteknek. Talán ma is sokan emlékeznek a selegszántói hídon álló élénk tekintetű japánra, aki Magyarország népének harcát a japán nemzeti hőshöz, Onodához hasonlította. Később kiadta a finn—japán szótárt, amiért a finn kormány 1969-ben kitüntette. Magyarország sem feledkezett meg róla. 1972-ben a Magyar Pen Club emlékéremmel tüntette ki a műfordítás területén kifejtett munkásságáért, és egyben magyarországi látogatásra hívta meg. Dzsuicsiro magas korára való tekintettel, nem tudott eleget tenni a meghívásnak. Élete fő művének a már említett finn—japán és a magyar—japán szótárat kell tekintenünk. Az utóbbit saját költségén adta ki. Megítélése szerint, a magyar—japán nyelvrokonság minden kétségen felül áll, mivel mindkét nyelv az urál altáji nyelvcsaládba tartozó agglutináló nyelv Imaoka Dzsuicsiro húsz évvel ezelőtt, 1973. június 2-án, karosszékében ülve, a nyomdából frissen kikerült magyar—japán szótárral a kezében távozott csöndesen az élők sorából. 1974-ben ezért a művéért — post mortem — a Felkelő Nap Érdemrend 4. fokozatával tüntették ki. Munkássága megérdemli, hogy mi is emlékezzünk a magyar nép önzetlen barátjára. BALASSA ZOLTÁN A HÉT 5
