A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-22 / 43. szám
FIGYELŐ A magyarföldi bencés atya Jáki Sándor Theodóz atyát, a győri Bencés Gimnázium tanárát — Maga Ferenc, a Csemadok Nyitrai Alapszervezete titkárának jóvoltából — Komáromban ismertem meg. Az ősz hajú bölcs pap — alig túl a hatvanon — minden mondatát, szavát és gondolatát nagy figyelemmel hallgattuk, mert mély érzelemmel és erővel hatottak ránk. Az egyházi népi éneklésről, népi énekekről beszélgettünk. Tudnunk kell, hogy Theodóz atya már rég’ elkötelezte magát a zenével: zenetanár, kórust vezet, és leginkább arra büszke, hogy sok-sok zenét szerető, tehetséges embert bocsátott útjára, akik apró munkával gyarapítják és szeretettel terjesztik a magyar népénekeket. Szárnyai alól olyan egyéniségek kerültek ki, akik a mai magyar zenei élet, kórusmozgalom élén állnak. Közülük Dobra János, a Tomkins Énekegyüttes vezetője és Tamási László, a debreceni Kodály Kórus karnagya. Kanyarodjunk vissza a komáromi beszélgetésünk vezérfonalához, amely a népéneklésen kívül a magyar kántorképzés fontosságáról is szólt. Érdeklődéssel vetettem papírra Theodóz atya néhány gondolatát: "Lehetetlen, hogy egy nép, amely gyönyörűen énekel népdalt — lakodalomban, mulatságon, disznótorban és népdalköri fellépéseken —, ne énekelne örömmel népéneket is (templomban, temetésen, búcsújáráskor és más összejöveteleken, rendezvényeken)! Sajnos a "hivatali” hatás erős: előtérbe kerülnek az úgynevezett tanult egyházi zenészek (másvidéki kántor, másvidéki pap), és háttérbe szorítják a helyi hagyományok művészeit, az előénekes bácsikat, néniket, a szent embereket, szent asszonyokat. A helyi hagyományok értékei a szövegben és dallamban értékes szövegek, dallamok, de értékesek az átlagénekek is. Ám akadnak sem szövegben, sem dallamban nem értékes, tovább nem adandó népénekek (templomi, egyházi énekek) is!" A kisebb előadásnak is beillő beszélgetést ott folytattuk, hogy a "nép éneklőkedve'' nemcsak az értékes és átlagénekeken alapszik, hanem szívéhez nőttek (sajnos!) az értéktelen népénekek is. Súlyos hibát viszont akkor követnénk el, ha kiirtanánk a kevésbé értékes énekeket, mert könnyen megeshetne, hogy a nép éneklőkedvét kezdenénk ki. A bencés atya nyomban megemlítette, hogy a Zoborvidék különösen a "lakodalmas" énekekben jeleskedik. Sokszor "recitál" az énekes, amire úgy tekintünk, mint a kereszténység előtti népéneklésstílusra. De a történelmi Felvidék más tájain is lehetetlen nem észrevenni, hogy mit tud templomban is énekelni a magyar nép: népénekeket... Aztán más tájakról, a Kárpátokon túli csángókról, zenei életükről, szociális állapotukról esett szó. Theodóz atya elmesélt egy archaikusán szép történetet: "Primiciára voltam hivatalos. Az újmisét nevezik így a csángók. Amiért — ezt sem szabad felednünk — érdemes egy csizmatalpat is elkoptatni. Kísérőm, a katolikus pap, jött mellettem a szentmise után. Mindenki köszönt nekünk. Rományosan. Nehezen bírtam ezt, odamentem három idősebb emberhez, hangos dicsértesséket mondtam nekik. Szívből felelték rá: — Mindörökké, ámen. Kérdezték azután: — Kend hová valósi? — Találják ki! — Tudjuk — mondták —, székelyföldi. — Nem vagyok az. — Akkor brassói? — Nem vagyok brassói. — Kolozsvári? — Az sem. — Hát nezze (így mondták, nezze), akkor kend temesvári vagy aradi, vagy nagyváradi. Több nincsen. — És ha van? — kérdeztem. — Hát akkor kend magyarföldi! — kiáltották erőst boldogan. Átöleltek, megcsókoltak, könnyeztünk minden." Jáki Sándor Theodóz magyarföldi bencés atya közvetlenségéről, emberszeretetéről meggyőződhettünk a Zoboralján is. Visszatérőben, egy-egy jelesebb alkalommal, népzenei találkozón, az idők múlásával is név szerint ismeri az embereket, a legidősebb néniket is. Ezt az emberi tulajdonságot tanítani, sajnos tanulni sem lehet, az ember csupán valahonnan hozza magával, örökli a családból. Theodóz atya — ma is él kilencvenesztendős édesanyja — családja három papot adott a nemzetnek. Jelentőségét talán mi érezzük leginkább, amikor a magyar papok hiányáról, a papképzés fontosságáról és sürgős megoldásáról beszélünk. A felsőbb szervek úgy nyilatkoznak, hogy kevés magyar ifjú jelentkezik papi pályára, de az érvelés akkor lenne elfogadható, ha számokkal is bizonyítanánk, mikor, hány magyar fiatal jelentkezett és mennyien nyertek felvételt. Köztudott, hogy az elmúlt rendszerben a magyarok egyetemekre való felvételét számarányokhoz kötötték, egy bizonyos kvótán túl a magyarokat eltanácsolták, ami nem volt más, mint csendes diszkrimináció. Ezeket kellene orvosolni hatásosan, halaszthatatlanul... Theodóz atya a csángókhoz való kötődését imigyen fogalmazta meg: "Erdélyben harminchétszer jártam, ebből tíz még Ceausescu idejére esett. Hogy miért? Tízéves koromban kezdtem el érdeklődni irántuk, amikor is egy térképen a Keleti-Kárpátokon túli területet piros pontokkal jelölték. Elvégeztem a Zeneakadémia középiskolai tanárképzőjét és a karvezetőképzőt, később itt Győrben a zongoratanár-képzőt. Pesten orgonálni is megtanultam, máig büszke vagyok rá, hogy Gergely Ferenc tanítványa lehettem. Mindez — a zeneszeretet, a csángók iránti érdeklődés és szerzetes papságom — szorosan összetartozik." Végezetül még annyit, hogy a magyarföldi papot, Theodóz atyát, a bencés tanárt, önzetlen munkájáért és a határokon túli magyarság kultúrkincseinek összegyűjtéséért, ápolásáért Szent László Érdemrenddel tüntették ki. Motesiky Árpád A magyar emigrációs irodalom lexikona Éppen tizenegy esztendeje, hogy Nagy Károly professzor, a pécsi Anyanyelvi Konferencián "magyar szigettengernek" nevezte azt a kultúrát, amely a nyugati világban — az emigrációban — kialakult. A magyarság "kontinentális" tömbje, azaz a Kárpát-medencében élő magyarság mellett szinte az egész világban élnek és dolgoznak ennek a "magyar archipelágónak" kisebb-nagyobb műhelyei: Bécstől New Yorkig és Honoluluig, Stockholmtól Sao Paulóig és Melboumeig. Vannak ennek a szigettengernek kiemelkedő gócai, úgymint a bécsi, müncheni, párizsi, londoni, New York-i és torontói magyar szellemi élet, ám vannak egészen elszigetelt, alig számontartott otthonai is, például Dániában, Dél-Afrikában, Chilében. Mindenesetre sokat mond az, hogy az Országos Széchényi Könyvtár egy 1972-ben készült felmérése szerint az emigrációban 1945 és 1970 között mintegy ezer (!) magyar nyelvű folyóirat és újság látott napvilágot. (Legnagyobb részük persze csak néhány kiadást ért meg.) Ugyancsak a nemzeti könyvtár egy 1974-es felmérése szerint, hozzávetőlegesen háromezer emigrációban született magyar könyvet őriznek a könyvtárban (az azóta eltelt két évtized során ez a mennyiség természetesen egy-két ezerrel gyarapodott!) A nyugati magyar kulturális élet "szigettengere" ezért a legkevésbé sem elhanyagolható tényező az egyetemes magyar kultúra, mondhatnánk, a nemzeti kultúra tekintetében. Mindenesetre mostanáig kellett várni arra, hogy leplezetlen örömmel számolhassunk be ennek a szellemi "archipelágónak" az első lexikális összefoglalásáról, a kisebb-nagyobb kultúrtömbök és diaszpórák irodalmi tevékenységének katalogizálásáról. Elkészült a magyar emigráns irodalom lexikona, pontosabban ennek a nagyszabású adatgyűjteménynek az első része, a négykötetesre tervezett lexikon első kötete, amely Aba Lászlótól Győri Ilonáig mutatja be a magyar emigráció — a mindenkori magyar emigrációk — intézményeit, lapjait, folyóiratait, kiadói egyesületeit. A hatalmas munka Nagy Csabának, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársának szorgalmát és kitartását dicséri. Egy évtizede gyűjti, rendezi és rögzíti a hatalmas és nem mindig könnyen hozzáférhető anyagot.-cj-6 A HÉT
