A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-15 / 42. szám
A kemény munkát tanulták meg... Beszélgetés a Tormás Táncegyüttes táncmesterével Diószegi József neve nem ismeretlen a néptáncot, a népi folklórt, hagyományokat őrző együtteseket figyelemmel kísérő olvasóink előtt. Gazdag tapasztalatokkal, táncos múlttal (Bihari Táncegyüttes, Építők Vadrózsa táncegyüttese, Füred Táncegyüttes) érkezett, települt át Magyarországról, először Mohiba, majd a központi városba, Lévára. Léván nyomban munkához látott, kezdetben a Garammenti Népi Együttes táncosa, majd nemsokára koreográfusa lett. Ám 1990-től egy kis falu, Vámosladány, Tormás Gyermektáncegyüttes táncmestere, koreográfusa, mondhatnánk apostola... Diószegi Józseffel a Zoboralján, Nyitracsehiben találkoztunk, ahová együttesével érkezett. Benyomásairól, tapasztalatairól, a tánckultúra jelenlegi állapotáról faggattam. — A Zoboralján még nem jártunk — kezdte mondandóját —, de azzal az örömteli érzéssel távozunk, hogy a közönség szeretettel és megelégedéssel fogadta, tapssal köszöntötte műsorunkat. Erre bizony büszke vagyok, és nagyon jó érzéssel tölt el bennünket, különösen ezekben az ínséges időkben, amikor úgy érzem, hogy megcsappant az érdeklődés a néptánc iránt, legyen az felnőtt vagy gyermekcsoport. Szerencsére még akadnak helyek, ahol a Csemadok megszervezi és a hazaiak mellett fellépteti a környék hagyományőrző csoportjait, esetünkben más tájakról érkező csoportot is. Az öröm ott kezdődik, hogy a közönség eljön megnézni bennünket, és lelkesen végigtapsolja műsorunkat. — Ezek szerint Diószegi József már jól kiismeri magát a szlovákiai magyarság érdeklődési körében és mentalitásában? — Lassan már húsz esztendeje lesz, hogy Mohiba kerültem, ahol az atomerőmű épül, és a falu eltűnt a föld színéről. Az első tevékenységem az volt, hogy a falu búcsúztatására — amikor a község lakossága közvetlenül a nagy költözködés előtt állott —, házaspárokból szerveztem egy műsort, sikerünknek híre ment Lévára is. Nemsokára a család Lévára költözött, és hamarosan felkerestek a Garammenti Együttes vezetői. Utána a Zselizi Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium Táncegyüttese élére kerültem. Ott annyiból volt jó és érdekes a munka, hogy semmi gondunk nem volt az utánpótlással, minden év szeptemberében folyamatosan jöttek a táncoslábú fiatalok. Hét esztendeig vezettem a zselizi csoportot, díjakat nyertünk, volt táncosaim még ma is örömmel emlékeznek azokra az évekre. Ám az iskola új vezetése — máig sem világos előttem, hogy miféle megfontolásból — hét esztendő után "megtiltotta" (!) a diákok tánckörben való szereplését. Tehát vannak szép és kevésbé szép tapasztalataim is. — Mi történt Zseliz után? — Egy esztendeig otthon voltam. Aztán egy napon a Lévai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola szülői szövetségében összefutottam Vitái Istvánnal, a Csemadok Vámosladányi Alapszervezetének elnökével — ma a falu polgármestere —, aki a Csemadok nevében felkért, hogy szervezzek egy bálmegnyitót, rövidke táncfűzért a Csema-Diószegi József dók batyubáljára. Ez 1990 januárjában történt, összehívtuk a szülőket és a táncolni akaró gyerekeket; majdnem ötven gyerek jelent meg a bemutatkozón. A próbákon aztán kiderült, hogy sok jó mozgású gyerek van a faluban, kár volna őket egyetlen fellépés után szélnek ereszteni. — Ha jól tudom, Vámosladányban nincsen iskola, hová járnak a gyerekek? — Pontosan tájékoztatták, sajnos nincs se magyar, se szlovák iskolánk... Á gyerekek egy része Lévára jár magyar iskolába, de több mint a fele Fegyvernekre jár szlovákba. Bizony gond, de a szülők és Vitái István polgármesterünk támogatásával megszerveztük a Tormás Gyermektáncegyüttest, ám kezdjük érezni, hogy kell az utánpótlás. Sikereinket csakis a kitartó, kemény munkának köszönhetjük, nagyon keményen tanultam én is. — Már több alkalommal megemlítettem, hogy a jó szavaló és prózamondó gyerekek az alapiskola elvégzése után elkallódnak. Más iskolában, más környezetben nem folytatják a vers és a próza szeretetének ápolását, gyakorlását. Miként alakul a táncosok sorsa, az alapiskola elvégzése után abbamarad vagy folytatódik a tánc iránti szeretet a gyakorlatban is? — Sok esetben abbamarad a tánc folytatása, de ez ellen úgy próbálunk védekezni, hogy értesítjük az ismerős tánckari vezetőket, ajánlunk egy-egy gyereket, rájuk irányítjuk a figyelmet. Most például Svajer Kristián megválik csoportunktól, Komáromba megy tanulni. Á Hajós Együttesnél ajánlottam őt. A zselizi csoportban ez bevett szokás volt, Kis Renáta jutott az eszembe, aki Magyarországra került főiskolára, és mindmáig folytatja a táncot. Nálunk a Tormásban a gyerek olyan felkészülést, olyan útravalót kap, hogy egy másik együttesnél sem kell szégyenkeznie... Beszélgetésünkkor az együttes nagy igyekezettel készült a belgiumi, illetve nyugateurópai kőrútjára. Ám a belga király váratlan halála miatt nemzeti gyászt hirdettek, így a Belgiumból érkező távirat arról szólt, hogy a fellépés "elmarad". Térjünk tehát vissza arra, miként jutottak ki Belgiumba a múlt esztendőben... — Tavaly úgy kerültünk ki Belgiumba, hogy a lévai szabadtéri fellépésünkre felfigyelt egy belga úr. Az előadás után felkerestek és kérték, hogy bővítsük ki műsorunkat — mára már egy óra ötvenperces a műsor. Kazettát is vittek magukkal, de aztán újra megjelentek megtekinteni a teljes műsort, mert — mint mondották — előfordult, hogy a beajánlott csoport gyöngébb színvonalon táncolt, mint ami a kazettán volt látható. — Belgiumban tehát több helyen is fellépett a csoport, azokat a fellépéseket honorálták? — Nincs abban semmi titok, a tavalyi fellépéseinkért negyvennyolcezer frankot hoztunk haza. De elsősorban arra vagyok büszke, hogy ezek a gyerekek, akiket én tanítottam meg táncolni, nemcsak a Tormás jó hírnevét adták tudtul a világnak, hanem hírt adtak arról is, hogy van szlovákiai magyarság is; őrzi múltját, zenéjét és nemzeti identitását. A Tormás Gyermektáncegyüttes Motesiky Árpád
