A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)

1993-10-15 / 42. szám

HAJNALI MEDITÁCIÓK

A többség és a kisebbség viszonya mindenütt a demokrácia próbaköve és fokmérője. Különösen az együtt élő nemzetek, illetve etnikumok esetében van ez így, s aligha véletlen, hogy a legvéresebb konfliktusok és háborúk a megoldatlan nemzetiségi problémák miatt robbannak ki. Érthető tehát, hogy egyre többen vélik úgy: a kisebbségi kérdést nem szabad alábecsülni vagy a szőnyeg alá söpörni, s mindenkinek az az érdeke, hogy egy átfogó nemzetközi egyezményrendszer keretében fektessék le mindazokat az elveket és jogokat, amelyeket a magukra valamit is adó országok beépítenének a saját alkotmányukba. A törvények persze önmagukban még nem garantálják automatikusan a problémák felszámolását, hiszen sokszor éppen a törvényekre hivatkozva sértik meg a kisebbségek jogait. Erre bőségesen lehetne példát találni a mi tájainkon, de sajnos olyan országokban is, ahol a demokratikus hagyományok sokkal mélyebben gyökereznek, mint a posztkommunista közép-kelet-európai államokban.

Az egységes nemzetközi normarendszer kidolgozását rendkívüli mértékben megnehezíti az a tény, hogy az egyes nemzeti kisebbségek sok tekintetben különböznek egymástól. Vannak olyan kisebbségek, amelyek eddig még nem jutottak el arra a szintre, hogy önálló államot hozzanak létre. Különösen szimptomatikusnak érzem ebből a szempontból a kurdok, a tamilok vagy éppen a baszkok helyzetét, akik lélekszámúk és főleg szervezettségük alapján jogosultak is lennének az önálló államra, de ebben a többség sokszor kíméletlen eszközökkel gátolja őket. Vannak aztán olyan kisebbségek is, amelyeket a különböző történelmi események (nagyhatalmi ambíciók, vesztes háborúk etc.) "teremtettek". Elegendő csupán az amerikai indiánokra vagy a tibetiekre utalnom, hogy világosan lássuk, miről is van szó, de bennünket nyilván saját tragédiánk érint a legmélyebben, hiszen erőszakkal kényszerültünk kisebbségi sorba.

A véres történelmi tragédiákat vagy a hibás politikai döntéseket már nem lehet meg nem történtekké tenni, de arra talán van mód, hogy az így létrejött helyzetben minimálisra csökkentsük a konfliktusok kialakulásának lehetőségét, és esélyegyenlőséget teremtsünk minden kisebbségben élő embernek és népcsoportnak.

Sajnos Szlovákiában ma a másság nem gazdagító tényező, hanem kényszerűségből megtűrt valami, amit lehetőleg el kell szigetelni vagy fel kell számolni, mert akadályozza az államalkotó nemzet önmegvalósítását. A nemzeti kisebbségekkel szembeni intolerancia számtalan megnyilvánulását

idézhetném csak a közelmúltból is, de ezek felsorolása oldalakat töltene meg, s erre itt nincs helyem. A szlovákiai magyar már teljesen immunissá vált a nacionalista lapokban sűrűn megjelenő uszításokkal és mocskolódásokkal szemben, de arra még felkapja a fejét, ha az ország vezetői is szidalmazzák vagy bűnbaknak teszik meg őt.

Valaki azt írta nemrégen: a magyarok ahhoz kevesen vannak Szlovákiában, hogy kellő politikai súlyuk legyen, ahhoz viszont jóval többen, hogy a követeléseiket ignorálni lehessen. Sok szlovák számára a meglepetés erejével hatott az a tény, hogy az itt élő magyarság önerejéből parlamenti képviselőket tudott állítani és egyértelműen megfogalmazta politikai elképzeléseit. A kommunista diktatúrában talán még érthető volt, hogy a tudatos történelemhamisítás eredményeként rólunk a szlovák átlagpolgár keveset hallhatott. Ma már semmi nem gátolja, hogy tisztán lássuk és láttassuk a történelmet, ennek ellenére naponta lehetünk szemtanúi a tudatos történelemhamisításnak, ködösítésnek és csúsztatásoknak. Legutóbb a köztársasági elnök, de előtte már nagyon sok vezető szlovák politikus állította újságíróknak nyilatkozva, hogy 1918 után ugyanannyi szlovák került Magyarországra, mint ahány magyar Csehszlovákiába, s nézzük meg most, hányán maradtak itt, illetve odaát belőlük. Jóllehet a szóbanforgó politikusok nem történészek, de az alapvető történelmi tényekkel illene tisztában lenniük, hiszen mindennapjainkat számos olyan szerződés is meghatározza, amelyeket évtizedekkel vagy olykor évszázadokkal ezelőtt kötöttek meg. Emellett a korabeli statisztikák is könnyen hozzáférhetőek, így meglehetősen könnyelmű dolog pontatlan adatokat hangoztatni. Az ember óhatatlanul felteszi a kérdést: vajon csak rosszul informáltak a politikusok vagy valamilyen céljuk is van ezzel? Sajnos kénytelen vagyok az utóbbira gondolni, hiszen a közgondolkodást is így szeretnék befolyásolni. Már elkezdődött a nagy misztériumjáték. Az önálló Szlovákiának saját történelmet kell kreálni, s ezért kapóra jön minden, amire rá lehet fogni, hogy a szlovákok ősi eredetét és főleg e területen való nagyon régi megtelepedését "bizonyítja". Nagyon elszomorító dolog, hogy azért kell misztifikálni a történelmet, mert meg szeretnék indokolni, miért jár nekünk itt és most kevesebb jog, mint az államalkotó nemzetnek. Az a közel százéves fáziskésés, amelyben a más európai nemzetekhez képest a szlovák nemzetfelfogás van, nagyon megnehezíti a magyarság és a szlovákság közötti párbeszédet. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a társadalom demokratizálódása csak elindult 1989 novemberében, de nem bontakozott ki, s ma talán az intenzív visszarendeződés is megkezdődött. A szlovák polgár azt hallja és azt olvassa, hogy a magyarok örökké elégedetlenkednek, s eközben szinte észre sem veszi, hogy az ő jogait is megkurtítják, megfosztják attól a lehetőségtől, hogy valamiképpen érvényesítse is a saját akaratát az őt mélyen érintő ügyekben. Itt van például az ország új közigazgatási felosztása. Már több régió is létrejött az érintett területek településeinek szabad akaratából, de az államhatalom mindennek fittyet hányva a saját elképzeléseit kívánja ráerőszakolni a polgárokra. A döntések titokban születnek, a parlamenti ellenzéket statiszta szerepre igyekeznek kárhoztatni, s ha emiatt tiltakoznak, akkor kikiáltják őket Szlovákia ellenségeinek. Mostanában azt is megfigyelhetjük, hogy a magyar politikusokat igyekeznek leválasztani az itt élő magyarságról, mondván, hogy ők csak önmagukat képviselik, nem a közakaratot. Az egyszerű szlovák állampolgár még örömmel el is hinné ezt, csak hát a tények makacs dolgok, s a statisztikák óppenúgy, azok pedig azt mutatják, hogy a magyar választók több mint 95 százaléka a magyar pártokra szavazott a legutóbbi parlamenti választásokon, s tudomásom szerint e pártok programja azóta nem változott. Talán még nevethetnénk is azon, hogy ezeket a vádakat a leghangosabban éppen azok a nemzetipártiak hangoztatják, akikre a szlovákok alig 8 százaléka szavazott, de akik egyedül hangoztatták nyíltan, hogy önálló Szlovákiát szeretnének. De nevetésre semmi ok, mert ez a tudatos kampány csak azt a célt szolgálja, hogy bagatellizálják az itt élő magyarok jogos követeléseit, és elégedetlenkedő, nyughatatlan népségként állítsák be őket, akik romániai, kárpátaljai és vajdasági sorstársaikkal arra szövetkeztek, hogy feltámasszák Nagy-Magyarországot. Vajon mit várhatunk attól a kormányfőtől, aki a Nagy-Magyarország állítólagos újraélesztését szorgalmazó törekvéseket sokkal veszedelmesebbnek látja Európa számára, mint a véres jugoszláviai hábosút? Az elővigyázatosabbja már akár kezdhetné a csomagolást, hogy ha mennie kell, nehogy emiatt késlekedjen. De szerencsére a szlovák nemzet sokkal különb, mint amilyen politikusai vannak, s ha eddig nem háborúzott a magyarokkal, miért tenné éppen most, amikor saját hazáját építheti. Mi csak azt szeretnénk, ha ez a föld a mi hazánk is lenne.

Lacza Tihamér A HÉT 1