A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-08 / 41. szám
SZABADIDŐ Chris Pollack Ötszázért megcsinálom Nagyszabású jótékonysági bált rendeztek a Polydorban a gazdátlan ebek részére. Humánus gesztus, nem vitás. Egy hölgy lépett be a terembe, valóságos csúcsmodell. Az én szemem azonban nem a szépségén akadt meg, hanem azon a gyémántnyakéken, amely a nyakában csillogott. Bizonyára valódi, hisz egy ilyen nő nem parádézik hamis gyémánttal az előkelőségek között. Elhagytam a Polydort, és akkor már tudtam, hogy mi a teendőm. Otthon zsebre vágtam a revolvert, az álbajuszt és egy olyan gumiorrot, amilyent a színészek használnak. Egyedül azonban nem sokra mehettem, ezért felhívtam telefonon a barátomat. — Ma este szükségem van rád, Duncan. Egy órára. — Minden rendben. Ötszázért megcsinálom. Mint rendesen. Néhány szóval megmagyaráztam a haveromnak, hogy tulajdonképpen miről van szó. Duncan értelmes srác, mindent megértett. Éjfél körül az első vendégek lassan szállingózni kezdtek kifelé. Duncan ezalatt elemeit egy gépkocsit, és az egyik mellékutcában várt a jelre. Polydor előtt nagy volt a tolongás. Végre megjelentek a lépcsőn azok is, akiket vártam. Két párocska előttük haladt. Duncan ügyesen manőverezett a gépkocsival, és az áldozat, valamint a kíséretében lévő férfi mit sem sejtve beültek a hátsó ülésre. Én pedig tisztes távolságból követtem őket. Körülbelül harmincperces kocsikázás után célhoz értünk. A hölgy intett Duncannak, hogy álljon meg. Feltettem a gumiorrot, az álbajuszt, és kipattantam a kocsimból. A nő ajárdán álldogállt, a kísérője pedig Duncannal tárgyalt a viteldíjról. Belöktem a pasast az autóba, Duncan pedig azonnal gázt adott. Elvitte a tagot egy kis túrázásra. A hölgy meghökkenten nézett rám. — Mit akar? Teremtett lélek sem tartózkodott a környéken. Előrántottam a revolvert. — Nem is sejti, hogy mit akarhatok? Vegye le a nyakéket. A hölgy megérezte, hogy nem tréfálok. Ezért gyorsan cselekedett. Átnyújtotta, amit kértem, de a szemében olyan tűz villant, amit nem tudtam mire vélni. Gyönyörű nyakán a nyakék sebhelyet takart. Duncan a házam előtt várakozott. — Minden rendben főnök. Kidobtam a pasast a téren, a gépkocsit pedig leparkoltam a rakpart végében. Megvan a zsákmány? — Igen — mondtam, és a szobában megmutattam neki a nyakéket. — Gyönyörű darab... Duncan megkapta a pénzét. —- Nam hagytál ujjlenyomatokat az autóban? — Mit gondolsz, amatőrrel van dolgod, barátom? — kérdezte Duncan, és megszámolta a pénzt. A mi munkánkban nincs előlegezett bizalom. Duncan távozása után leültem, és szemügyre vettem a zsákmányt. Mégis minduntalan arra a csúnya sebhelyre kellett gondolnom. Semmi kétség. Valaki fojtogatta a szép amazont. De kicsoda? A férfi, aki ma este vele volt? A másnapi újságok sokat foglalkoztak az üggyel. A fejcím: Példátlan ékszerrablás a város központjában! A szemem megakadt a férfi fényképén és egy hazugságon. A cikk írója ugyanis azt állítja, hogy a tolvaj fojtogatni kezdte az áldozatot. Újra átböngésztem a cikket. Hm, hm, tehát a férjéről van szó, akit ügyes üzletembernek ismernek a városban. Sok minden sántított ebben a dologban, ezért elhatároztam, hogy újra találkozom a szépasszonnyal. — Halló! — mondtam a készülékbe. — Mrs. Underwood? — Igen. — Olvastam a reggeli lapokat. Szörnyű. — Ki beszél? — Valaki. Aki visszaszerezheti a gyémántnyakéket. — Forduljon a rendőrséghez vagy a biztos ítótársaság hoz. — Fáj még a nyaka, asszonyom? — Maga — mondta dühösen. — Maga támadott meg az éjjel? — De nem nyúltam ám a nyakához! — Mit akar tőlem? — Szeretnék találkozni önnel, asszonyom. Visszakaphatja a nyakéket. Komolyan mondom. — Mennyiért? — Majd meglátjuk. Némi szünet után: — Tessék megjelölni a helyet. — Saragossa Park. Ott most virágkiállítást rendeztek. Négy órakor... Megfelel? Tíz perccel négy előtt egy csíkos sátor előtt vártam a titokzatos szépséget. Pontosan négykor befutott. Egyedül. Az orchideák előtt megszólítottam. — Mi ketten megérthetjük egymást, nem gondolja? — Osztom a véleményét. De bajusz nélkül ön nem az igazi... A magas nyakú pulóver eltakarta a sebhelyét. — Értesítette a rendőrséget? — Nem. — Hajlandó fizetni? — A biztosítótársaság... — Nem érdekel. Bizonyos összegért cserében megkaphatja a nyakéket. — Törvényellenes. Megvontam a vállamat. — Miért viseli egyáltalán azt a nyakéket? Ha ilyen szép valaki, nincs szüksége csecsebecsékre. — Köszönöm a bókot. Nagyhercegi mondás. Egy tolvajtól. — Nem vagyok nagyherceg, és nem fojtogatom a klienseimet. Mrs. Underwood felcsattant: — A rendőrök látták a sebhelyet a nyakamon. Nem mondhattam el nekik az igazat. — Az igazság pedig egyszerű. A férje volt a tettes. — Ezt meg honnan tudja? — Gyilkossági kísérlet. Nem jelentette a rendőrségen. Feltette a nyakéket, mert bálba mentek, nem igaz? Otthon felteszi, leveszi. A férj mindent láthat, de az emberek előtt nem mutatkozhat sebhellyel a nyakán. Ő volt? — Eltalálta. Gratulálok. — Boldog vagyok... — Beszéljünk komolyan. Mennyi? — Negyedmillió. — Lehetetlen. A férjem csak ötvenezerig hajlandó elmenni. Tehát fizetnek?! Erre nem voltam felkészülve. Elfogadtam az ajánlatot. A hölgy arca kisimult. Megbeszéltük, hogy még ma éjjel találkozunk a metró egyik eldugott folyosóján, ahol zavartalanul lebonyolíthatjuk az üzletet. Ezúttal is korábban mentem el a találkahelyre. A nyakéket borítékba tettem, és belesüllyesztettem egy szemeteskannába. A metróállomás ideális búvóhely. Senki sem háborgat majd bennünket. Végre megérkeztek. — Elhozta a nyakéket? — kérdezte Mr. Underwood. — Természetesen. Lássuk a pénzt. — Mutasd meg neki — mondta a férfi az asszonynak. A nő kivett valamit a táskájából. Mi az? Kesztyű? És egy revolver. Habozás nélkül tüzelt — a férjére. Minden olyan gyorsan játszódott le, hogy nem volt időm a beavatkozásra. A hölgy, amikor a férje elzuhant, sikoltozni kezdett. Tehát így állunk? Megbeszélte velem ezt a randevút, de csak azért, hogy megszabaduljon az urától. Pénz? Válás? Bosszú? Mindenből egy kevés. A rendőrök résen voltak. Mrs. Underwood letérdelt a holttest mellé, és zokogott, majd felnézett és rám mutatott. — Ő ölte meg az uramat... Metsző hangon félbeszakítottam. — Hangos szóváltást hallottam. Lejöttem, hogy megnézzem, mi történt. A hölgy lőtte le ezt az urat. — Hazudik! Ellopta a nyakékemet is! Kutassák át a zsebeit! Nyugodtan válaszoltam: — Az okmányaimon kívül nincs semmi más a zsebemben. Én viszont azt ajánlom, hogy vizsgálják meg azt a kesztyűt, s akkor majd fény derül arra, hogy ki ölte meg ezt az úriembert. — Megnézhetem az iratait? — kérdezte az egyik rendőr. Megmutattam. William MacCarthy, a 65. rendőrállomás nyomozója. A hölgy csodaszép pupillái kitágultak, és úgy maradtak néhány píllan'atig. Bizony nem könnyű mesterség. Rendőr és tolvaj is vagy egyszerre. Egyelőre csak azt nem tudom eldönteni, hogy melyik foglalkozás a kellemesebb. 90 A HÉT
