A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-08 / 41. szám
St. Ignaceból, ő majd hoz mindent, amire szükségünk van. Izgatott és beszédes volt, mint a labdarúgók mérkőzés után az öltözőben. — Ez az orvosi lapba való, George — mondta. — Császármetszés zsebkéssel, és a varrás viaszolt horgászelőkével. George bácsi a falnak támaszkodott, karját nézte. — Hát te nagy ember vagy, az ám — mondta. — Kellett volna egy pillantást vetni a büszke apára. Azok állják legrosszabbul ezeket a kis ügyeket — mondta az orvos. — Meg kell mondanom, ez elég csendesen viselkedett. Leemelte a takarót az indián fejéről. Kezét nedvesen húzta vissza. Egyik kezében lámpával fellépett az alsó ágy peremére és bevilágított. Az indián arccal a falnak fordult. Torka egyik fülétől a másikig át volt vágva. Vére tócsában folyt össze oda, ahol teste besüppesztette az ágyat. Feje a bal karján nyugodott. A nyitott borotva, élével felfelé, a pokrócon feküdt. — Vidd ki Nicket a kunyhóból, George — mondta az orvos. Nem volt rá szükség. Nick a konyhaajtóban állt, s jól látta a felső ágyat, mikor apja egyik kezében a lámpával visszabillentette az indián fejét. Éppen hajnalodni kezdett, mikor a fahordó úton visszafelé ballagtak a tóhoz. — Nagyon sajnálom, hogy elhoztalak, Nickie — mondta az apa, akiből teljesen eltűnt az operáció utáni vidámság —, kár volt ilyen szörnyű heccen keresztülmenned. — Az asszonyoknak mindig ilyen nehéz a szülés? — kérdezte Nick. — Nem, ez nagyon-nagyon kivételes eset volt. — Miért ölte meg magát, papa? — Nem tudom, Nick. Nem bírta a dolgot, azt hiszem. — Sokan megölik magukat, papa? — Nem nagyon sokan, Nick. — Sok asszony? — Asszonyok nem nagyon. — Sohase? — De igen. Néha megölik magukat. — Papa. — Tessék. — Hova ment George bácsi? — Hamarosan előkerül. — Nehéz meghalni, papa? — Nem, azt hiszem, elég könnyű, Nick. Minden attól függ. A csónakban ültek, Nick a farában, apja evezett. A nap éppen jött fel a hegyek mögül. Feketesügér ugrott, körözött utána a víz. Nick húzta a vízben a kezét. Melegnek érezte a reggel metsző hűvösségében. Kora reggel a tavon, a csónak farában, míg apja evezett, biztosan érezte, hogy ő sose fog meghalni. Szász Imre fordítása CSOÓRI SÁNDOR Vallomás a Városhoz Mennyi szélsodorta szemét az utcán, mennyi kiüresedett, kóbor arc s fojtogató füstcsík a város égboltja alatt! Es mennyi kilúgozott szerelem a falak mögött! De ha a szenvedély zöldre vált át, mint átkelőhelyek lámpái kis időre, meglódulnak a visszafogott lombok, az esők, a magasból csipkefüggönyök havaznak s a villamos vágányain végigszáguld valami fényes őrület, sípol és sír, mint a fejhangon sikoltó furulya. Szeretlek? Nem szeretlek? A naptár lapjait tépkedem, Város, harminc éve. Csavargók utcáidon, de nem tudom, hova megyek. Itt minden közelebb van a kézhez, a testhez, közelebb a gyönyörhöz s gyilkoláshoz. A boylerek sárkánytorkaiból lángok lövellnek arcomig, mint a mesében és lent, a kéregalatti szennycsatornáidban folyvást zuhog az örökéletű mocsok. A tiéd vagyok, Város? Vagy csak a foglyod vagyok? Gyakran elhagylak, megtagadlak és visszasóvárgok oda, ahol a tüzek úgy feküsznek le most is a földre, mint kimerült, igás állatok, s a kertben sündisznó jár, az ősvilág bizalmasa, de bársonyos mocorgásában egyszeresük megcsikordul százezer ablakod, vasad és szép, idegbeteg nőid is fölsikoltanak árván s én máris ott vagyok velük újra a fölfelé suhanó, tükrös felvonókban, a földalatti vonat hajat-usztató huzatában, megsokszorozódva tömérdek pillantásodtól és őrületemtől. Ha nem te fogadsz magadhoz, talán csak egy erdő gondolkodik velem s a Holdra könyöklő halál és a világ nem jön el értem válságos óráiban, nem üzen, nem vár, nem küld utánam zenét, amelytől halhatatlanulni tanulok. Fehér hártyáimon ott remegsz izgatóan, mint vacogó dobokon a borsószemek. Füst nyel el? Földrengés? Futó tűzrózsák burjánzása? Ha elárullak is, veled veszek. A HÉT 13
