A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-08 / 41. szám
GONDOLKODÓ KESZTYŰDOBÁLÁS Igazán nem panaszkodhatunk a külföld érdektelensége miatt: Szlovákia ismét a hangadó külföldi lapok címoldalára került. Ám őszintén szólva jobb lett volna ezt a felhajtást megtakarítani magunknak. Mert mi is keltette fel az elmúlt hetekben a tudósítók érdeklődését? Először is a dél-szlovákiai táblaháború, amely azt követően "robbant ki", hogy országunk vezetői ünnepélyes fogadalmat tettek az Európa Tanács előtt (s ezt a szlovák parlament, ha kelletlenül is, megszavazta): az ajánlások szellemében garantálják majd a nemzeti kisebbségek jogait, s ezzel egyidejűleg minden emberi és szabadságjogot, elvégre ebben az országban "többségiek" is élnek. Ismerve azonban a "bölcs kormány" eddigi ténykedését, ezek a — jobbára külföldön vagy nagyon szűk körben elhangzott — ígéretek csak a jóhiszemű nyugati diplomatákat elégíthették ki maradéktalanul, Szlovákia lakosságának nagyobbik fele már csak lemondóan legyintett rájuk — és neki lett igaza. A szociális helyzet, a mezőgazdaság, az egészségügy és az oktatásügy megoldatlan problémái, az egyre növekvő létbizonytalanság — ez a kormány számára semmiség. A társadalom első számú feladata ugyanis a szemtelen magyarok megregulázása, akik eltúlzott és teljesen megalapozatlan követeléseikkel állandóan hangulatot keltenek a délvidéken. Sajnos ennek a propagandának még a józanabbul gondolkodó szlovák újságírók is bedőlnek, miközben megfeledkeznek arról, hogy a problémák már tavaly markánsan megfogalmazódtak az alkotmány születésekor és elfogadásakor. Gyakorlatilag azóta nem folyik érdemi párbeszéd a magyar nemzeti közösség képviselői és a hatalom között. Azóta nem történt egyetlen pozitív fejlemény sem a nemzetiségi kérdésben, sőt a magyar nyelvű helységnévtáblák leszerelése mellett számtalan más rosszindulatúnak is minősíthető törekvésnek is szenvedő alanyai lettünk, hiszen a kétnyelvű iskolák sötét perspektíváját is felmutatták nekünk, s egyre-másra bocsátják el a magyar nemzetiségű állami hivatalnokokat és közigazgatási alkalmazottakat. Az egyszerű szlovák állampolgár persze csak azt látja (mert ezt engedik látni neki), hogy a magyarok folyton követelőznek, s ennek soha nem lesz vége, mert mindig többet akarnak. Hogy a követelésekből eddig még semmi sem teljesült — az már nem hangzik el. Legyünk lojálisak — szólít fel a szlovák nemzetiek vezére, Cérnák úr, s akkor bizakodhatunk. De hogy ne maradjunk bizonytalanságban, meg is magyarázza, miként lehetünk lojálisak: ha már óvodás korunkban tökéletesen megtanulunk szlovákul, s lehetőleg szlovák iskolába íratjuk a gyermekeinket, hogy ne csak Komáromban, hanem Túrócszentmártonban is érvényesülni tudjanak. Megható és atyai gondoskodás, csak az a szépséghibája, hogy a felcseperedő magyar gyerek még a saját szülőföldjén sem tud igazán érvényesülni, mert nem kap munkát (vagy csak alantas munkára tartják alkalmasnak), s oda meg nem megy, ahol gyűlölik őt, s ahol szintén óriási mértékű a munkanélküliség. Mellesleg Cérnák úr a minap elszólta magát. A következőket nyilatkozta: a magyar pártokkal azért nem tud a pártja érdemben tárgyalni, mert épp az ellenkezőjét akarják, mint ők. Ez a napnál is világosabb beszéd, nemde? A külföldi sajtót azonban a magyar nemzetiség problémája mellett a romakérdés is erősen foglalkoztatja, pontosabban azok a kijelentések, amelyeket a kormányfő tett a Szepességben. Csinos kis botrány kerekedett az ügyből, s minél többet magyarázzák és pontosítják az ominózus mondatokat, annál kínosabb az egész. Sajnos a romák helyzete valóban megoldásra vár, s az is tény, hogy ők maguk nagyon keveset tesznek ennek érdekében, ám mindez még nem indokolhatja az elhangzott szavakat. S azt is nagyon jellemzőnek érzem, hogy nem a romák helyzetének felmérését szorgalmazza a kormány ezek után, hanem a "felelőtlen" tudósító bíróság elé állítását. Röpködnek a kesztyűk minden irányba. A pedagógusok, az orvosok, a mezőgazdászok nem győzik felszedegetni. De odahajítják mindenki arcába, akinek más a véleménye, mint a kormányzó pártnak. Ján Carnogurský, a kereszténydemokraták vezére ugyanakkor kapott gyomormosást a kormányfőtől, mint a magyar politikusok a Strasbourgba küldött legutóbbi levelük miatt. S paradox módon a nem is oly /égen még politikai frigyről ábrándozó Cérnák úr fele is szállt egy kesztyű, amelyet a megcélzott erős fenyegetések közepette emelt fel. Most lehetnék akár kárörvendő is, de igazából nagyon szomorú vagyok, hogy felelős politikusok a játszótéri homokozóban veszekedő gyermekek szintjére süllyedtek. Nagyon elgondolkoztató, s nyilván a külföldi tudósítók számára is érdekes ügy volt a bécsi szlovák nagykövet, Rudolf Filkus leváltása, pontosabban annak magyarázata és a visszahívás körüli bonyodalmak. A kormányfő egykori harcostársa, a DSZM egyik alapítója nyíltan ki merte mondani azt az egyébként sokak előtt már régen ismert tényt, hogy a legmagasabb szinten alkalmazzák a hazudozás módszerét. Kínosan hangzott az a megállapítása is, hogy azért mondott le önként a nagyköveti posztról, mert nem szerette volna tovább élezni az amúgy is feszültnek mondható viszonyt a köztársasági elnök és a kormányfő között. Az egyszerű állampolgár önkéntelenül is felkapja a fejét. Hogy is van ez? Most már a kormánypárton belül sem tudnak megegyezni? Pedig ez a lehetőség kezdettől fogva benne volt a pakliban, csak félre kellett volna hajtani a szemellenzőt. Annak idején megjelent a politikai porondon egy ember, aki minden áron meg akarta szerezni a hatalmat, s mert a többiek nem voltak olyan szívósak és kitartóak, mint ő, végül elérte azt, amit akart. Most már egykori harcostársait is félreállítja, ha nem odaadó hívei, de igazából senkiben sem bízik, s ezt a környezetében egyre többen ismerik fel. Ezek után csak az a kérdés, hogy a kesztyűk hajigálása közepette lesz-e valakinek annyi bátorsága kimondani, hogy az egyre jobban elszegényedő és elszigetelődő ország jövője nem múlhat egyetlen ember pillanatnyi hangulatán és tárgyalókészségén. Szlovákiát a külföldi tőke nagy Ívben elkerüli; azok a politikusok, akik néhány hónapja még őszintén támogatták az ország felvételét az Európa Tanácsba, ma csalódottan és keserűen ismerik be tévedésüket. S ők még talán nem is olvasták a "kormányhoz közel álló" Republika egyik-másik cikkét, amelyek nyíltan arra buzdítanak, hogy az Európa Tanács ajánlásait nem kell figyelembe venni, mert hiszen azok csak ajánlások... Ezek után valóban nevetségesen hat az az érvelés, hogy még nem volt elég idő az ajánlások megvalósítására. A belpolitikai harc egyre élesebben dúl. E sorok írása idején a televízió és a rádió körül zajlik a csatározás. Sok száz — zömmel tisztességes szakembernek számító — alkalmazott feje fölött lebeg Damoklész kardjaként az elbocsátás réme. A hatalomnak úgy látszik semmi sem drága: a lojalitás a fontos, nem a szakértelem. S közben egyre szállnak a kesztyűk. LACZA TIHAMÉR
