A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-01 / 40. szám
VÁNDORLÁS« utasának nincs arra módja, hogy kíváncsiságát önkényesen kielégítse. így marad a feltételezés, hogy Arachova lakossága valószínűleg az idegenforgalomból él. Azóta is gyötör a lelkiismeret, hogy bizony általam nem lettek gazdagabbak a szegény arachovaiak! Utolsó pillantást vetve a költők szent hegyére, a Múzsák-völgye mellett száguldunk el. Sem a szerelem istenének szentélyét, ahol Praxitelész Erosz-szobra volt látható, sem a Pégasszosz fakasztotta Ló-forrást nem keressük fel, így aztán nem kortyolok a múzsáknak szentelt vízből, a költői ihlet forrásából sent... Ml kárl Alkonyattájt robogunk be Thébaiba. Szürke kockaépületek, alacsony házak, egyhangú kisváros benyomását kelti, az utcákat azonban gyümölcstől roskadó narancsfák ékesítik. Milyen görögös, milyen megkapó máris ez a háborúk sújtotta, földrengés pusztította, járványok tizedelte mitológiai kisváros! Nicsak! Dobpergés hallik, s egyre közelebbről. Thébai katonák masíroznak fegyelmezett sorokban az utcán. Autóbuszunk majdnem felbillen a kíváncsiságtól! Helyesebben attól, hogy asszonyaink, leányaink a kocsi katonák felőli oldalára dőlnek, s bámulják a délceg görög legényeket, akik amíg pihenjt nem kapnak, rezzenéstelen arccal tekintenek előre. Azután meg? Rajtuk a sor, ők mustrálják végig oldalbordáinkat. Pár narancsot tépve (inkább emlékül mint szomjoltásra) a szállónk előtti narancsfáról, útra kelünk ismét, ezúttal a főváros felé száguldva. Hihetetlen hosszan és tarkaságban az út mindkét oldalán szerelő- és javítóműhelyek készen vagy félkész állapotban. Jellemző görög építési mód: a vállalkozó (szinte minden görög az) először műhelyt, csarnokot épít a föld szintjén. A kiálló vasdrótok, huzalok elárulják, hogy nincs befejezve az építkezés. Ha a tulaj kissé összeszedi magát, folytatja az építkezést. így kerül lakórész a munkahely fölé. Ha aztán egészen jól megy a munka, újabb emelettel bővül az építmény, talán a turizmusra gondolva. Mindenütt serényen folyik a munka. Egyetlen nagy építkezés Athén külterülete. Egy-egy kanyarulatban, tágabbacska terecskén fel-felvillan a legbiztosabb útjelző: az Akropolisz. Mi is oda igyekszünk. Előszezon van, mégis emberektől hemzseg (ázsiaiak vannak többen). Nem csodálkozhatunk ezen, hiszen ez a meredek sziklaszirten épütt fellegvár — a ma is használt Odeionnal és a már csak romjaiban heverő másik színházzal, a Dionüszosz nevét A Thermopülai ütközet emlékműve (részlet) Az Akropolisz viselővel, s az egész együttest megkoronázó párja nincs Parthenonnal — a görög ókor legismertebb és leglátogatottabb helye. Szemünk, szánk tátva marad az antik művészet eme kimeríthetetlen tárháza láttán! Pedig e szent helyet minden kor minden hódítója csak törte, zúzta, rombolta, rabolta, fosztogatta. A törökök alatt többször is felrobbant, az ásatásokat végző olasz és német tudósok a leletek javát is magukkal vitték, a legértékesebb maradványoka British Museumban találhatók... Mégis kész csoda, ami itt megmaradt! S napjainkban a görögök zsúfolt fővárosának erősen szennyezett levegője jelenti a legnagyobb veszélyt. Lenyűgöz a gondolata: micsoda gazdagság, pompa, művészet lehetett itt az Akropolisz virágkorában! Éles füttyszó zökkent vissza ábrándozásomból a mindennapok valóságába. Útitársam arra kényszerül (többször felhangzik a síp!), hogy rakja vissza a felvett s talán szuvenírnek szánt akropoliszi kavicsokat. Ó, gyarló az ember! Mit sem sejt a terület éber őre arról, hogy tarisznyámban is lapul két történelmet megélt kődarab... E magaslatról csak zuhanni lehet a mába, Athén, színes forgatagába, a Piaka negyed szédítő nyüzsgésébe. Sodródunk az embertömeggel, millió boltocska, zegzugos utcácskák... Külön világ ez, fárasztó és értelmetlen itt a lődörgés. Riaszt a bolhapiac bősége. Szokatlan ez a magamfajta turistának. Tegyem hozzá: egy lapos bukszájú keleti nézelődőnek. Mert nem kellemes érzés rajtakapni magát az embernek, hogy amíg ő vállvetve építette a szocit (mégis megbukott!), addig a világ mennyit haladt előre! Mit haladt? Száguldott! Szaladhatunk most már a nyomába... De utolérjük-e? Ha már a futásnál tartok, fussunk egyet az Olimpiai Stadionban — vetődik fel bennünk a gondolat (ez megfogható sikernek látszik). Mókás látványt nyújthattunk, amint szabadidőruhában, felöltőben, ki miben, futásnak eredt, hogy körbefussuk a stadiont. Milyen felemelő érzés a célbaérés! Már időszámításunk előtt 330 körül sportcélokra szolgált az Arditoszdomb két vonulata közötti térség, amelyet 1896-ban, az újkori olimpia előtt kezdtek felújítani egy alexandriai görög milliomos költségén. Másnap Pireusz kikötőjét elhagyva esőben indultunk a Peloponnészoszi-félszigetre. A Korinthoszi-csatornához érve nagyot dobban a szívem: világom eddigi legdélebbi csücskén újból magyar emberek éles eszét, mesteri munkáját dicsérő alkotásra hívhatom fel útitársaim figyelmét (zólyomi vezetőnk mélyen hallgat a dologról, vagy mit sem tud róla?). Vagyis arról, hogy a XIX. század nyolcvanas éveiben egy francia társaság (nem ők voltak az elsők) kezdett hozzá a csatorna megépítéséhez, de a vállalkozásban Türr István 48— 49-es szabadságharcos hadmérnök és a csatorna terveit kidolgozó magyar Gerster Pál játszott döntő szerepet. S lám, az átadásra kerek száz esztendeje, 1893-ban került sor. Szemerkélő esőben érünk Epidauroszba, ahol semmiképpen sem mulasztjuk el kipróbálni az ősszínház híres akusztikáját. Vezetőnk a középpontba állva harsogja: "Mór hol". Én a nézőtér 55., végső üléssorában, honnan messze, messze hazalátni, suttogom: “Hazádnak rendületlenül légy híve, oh, magyar..." Vajon elhallatszik-e odáig? A kagyló alakú mélyedésben terméskövektől finoman megmunkált nézőtéren ma is tizennégyezer néző foglalhat helyet. Ámulatba ejtő tudás! Nauplion üde színfolt görögországi száguldásaink során. Az ókorból hirtelen a közelmúltba emelve az utast sétálunk a ragyogó fekvésű, középkori hangulatot árasztó kikötővárosban, amely a mitológiai hajósról, Nauplionról, Poszeidón fiáról kapta a nevét. Engem egy virágzó muskátli emlékeztet a tengerből kiemelkedő sziklára épült várra, a Burdzira és a nauplioni mólóra, melynek tövéből szakajtottam a sarjat... Ugyanúgy csak egy lepréselt virágág az, ami Mükénait juttatja eszembe. Vezetőnk görög tragédiákba illő “időbeosztása" miatt itt sem bolyonghattunk a kopott romok között. Csak autóbuszunk ablakából és az autóparkolóból vehetjük szemügyre az ókornak talán a legszörnyűbb történeteiről regélő fellegvár romjait, a trójai győztes hadjárat hősének, Agamemnonnak és fiának, Oresztésznek a tragédiáját felelevenítve. Ehhez adottak a körülmények: hosszú éjszakai száguldás előtt állunk. A sötét görög éjszakában pedig bőven van idő görög múltról és görög jelenről elmélkedni. URBÁN ALADÁR
