A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-01 / 40. szám
LÁTOGATÓBAN Perlekedő szuperprodukció kamaraváltozatban... Tegnap színházban voltam, s mivel az előadó saját bevallása szerint az intim, bensőséges színjátszás híve, nem is voltunk többen, mint ketten. így a nagyérdemű kimaradt az előadásból, dé én megpróbálom reprodukálni, mert érdemes. A prológussal indult: — Azt mondják, az ember életének 98 százalékát azért éli, hogy megismerje a 2 százalék boldogságot. A kilencvennyolc lement, most várom a két százalékot. Amilyen peches vagyok, ez is elkerül?! "Függöny fel" helyett "redőny le”, mivel velem együtt a szoba-konyhás díszletbe ámulva bámul be a kora délutáni nap, mintha ő is kíváncsi volna az előadásra. És indul az egyszemélyes sors és élet rendezte darab, Szentpétery Ari jutalomjátéka sok keserűséggel, tónus- és hangulatváltással, itt-ott kacér kajánsággal, de mindenekelőtt őszintén, tisztán, sallangtalanul. — Mit csinál egy színésznő nyáron? — Még nyaralni sem voltam. No ezt azért megengedhetném magamnak, de ilyenkor vannak a befőzések, a beszerzések és én olyan nagymama vagyok, aki igyekszik az unokáknak beszerezni mindent, tehát magammal nem foglalkozom. Az igazság az, hogy amióta a színházban kijelentették, hogy mi már megöregedtünk és a kutyáknak se kellünk, marad időm mindenre... — Könnyed nyári riportra készültem, így szinte arcul csapnak a szavak. Ennyire keserű a művésznő? — Nem vagyok keserű, csak sok minden van, ami nem tetszik nekem. Tudja, én érzelmi típus vagyok, és ez a sok kegyetlenség, amit az ember nap-nap után hall, nagyon lehangol. Sajnos már a színházba is betört a pénz, hatalom, érdekszellem és semmi szeretet, semmi, semmi... Nem nagyon tetszik ez a mostani világ. — És melyik tetszett? Talán mikor a pályája indult? — Életem legszebb szakasza a pozsonyi Faluszínházhoz kötődik, amelynek 1953-tól 1959-ig voltam a tagja. A színészmesterségről is itt tanultam meg a legtöbbet. Ezután egy rettenetesen hosszú történet következne, és meg vagyok most lepve, mert kit érdekel egy (cseh)szlovákiai magyar színésznő élete? — Például engem. — Azt hiszem, maga az egyetlen... Ezt viszont már kétkedő nevetéssel mondja. Ha más nem is, a színésznők magánélete mindig érdekelte a közönséget. — Mondana valamit saját magáról? Látom, egyedül él... — A magánéletemről nem szívesen beszélek, ez nem tartozik a közönségre. Van egy lányom, két fiúunokám, akiket imádok. Volt egy házasságom, de 1972-ben elváltam, aztán volt egy vőlegényem is, de az a helyzet, hogy a mi munkánkat nagyon nehezen érti meg egy férj. A szakmán belül még csak hagyján, de ez a pálya teljes embert igényel. Meg az is igaz, hogy nagyon szeretem a szabadságot. Én abszolút peches nő vagyok. Mindig ellentétben volt a külsőm a bensőmmel. A másik dolog meg, hogy egy egyedülálló nőbe mindenki belerúg. Ha például fizetésemelésről volt szó, akkor nem a munkámért fizettek, hanem úgy, hogy kiszámolták: neked több jut egy személyre, mint másnak családostul. — Milyennek kell Ön szerint lennie egy színésznek? — 1953-ban nagyon rossz körülmények között kezdtem a pályát. Mindjárt az iskolapadból kerültem föl a színházba, és abban az időben másként vették fel az embereket, mint most. Ma elég, ha apuka fizet, és a kisgyerek eldönti, hogy színész lesz. Mikor én kezdtem, és 380 jelentkező közül kiválasztottak, akkor azt mondták, hogy a színész, az más, mint a többi ember, arra föl kell nézni, az utcán is különbnek kell lennie. Más kell, hogy legyen a lelkivilága. Mindezt ma nem veszik figyelembe. Én nem a látványszínház embere vagyok, nekem az kevés, engem az nem tölt ki... Mielőtt a hiányérzet elemzése önmarcangolásba csapna át, kicsorog a vendégváró kávé. — Mit vár, illetve tudja-e már, hogy mit várhat a következő évadtól? — Szégyellem, hogy 40 évig csehszlovákiai magyar színész voltam. Én megtettem mindent, de a szlovákiai magyar vezetés egyáltalán nem törődik azokkal az emberekkel, akik ott állnak a barikádokon, beleértve a pedagógusokat és a színészeket. Borzasztó, hogy 40 évi munka után az ember nyugdíja még a közelmúltban sem jött ki kétezer koronára. Az utóbbi időben a küldetés szót nem is lehet hallani a színházban, de nem csak ott. Azok az emberek, akik velem kezdtek, annyira lelkesek voltak, hogy a pénz szinte nem számított a mával ellentétben, mikor az anyagiak mindenhatókká léptek elő. Akkor a közönség szeretete volt a fontos, az, hogy legyen csehszlovákiai magyar kultúra. Mi A képen Fábián Boldizsárné szerepében Dráfi Mátyással Mikszáth Kálmán: A beszélő köntös című művében (1979) C A UCT
