A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-01 / 40. szám
VÁNDORLÁSOK Száguldás Hellászban A háborúba szédült Szerbián éjszaka gurulunk végig. Gurulásunk persze afféle balkáni: háromszor is útakadály térít kerülőre, ötször is megállítják masszív cseh autóbuszunkat, s fenemód szemtelenül igazoltatnak bennünket a szerb útonállók. Zenetanár kollégám tekintélyes doboza fölöttébb ingerli a sötétszürke mundérosokat, arra kíváncsiak, mi van benne. Amikor előkerül a tokból a harmonika, még játszania is kell rajta, meggyőzvén a kétkedőt, hogy a gombok nyomogatásával hangok s nem patronok "zenélnek". Meghűl ereinkben a vér, amikor kiparancsol az autóbuszból, hogy lejtsünk kólót... Ez a szerb fegyveres elhúzatja a nótánkat, kitáncoltatja a lelkünket, s úgy küld a másvilágra bennünket — fut át rajtunk a szörnyű lehetőség... Kellett nekünk Görögország, kellett nekünk antik művészet! De nem! Maradunk a buszban, életben, a szerb száll ki, s mi folytathatjuk utunkat a következő akadályig... így, araszolva érkezünk meg a szerb—macedón határra, ahol az ENSZ kéksisakos katonáit látván végre megnyugszunk. Békésen unatkoznak a harckocsiban. Soha rosszabb dolguk ne legyen! Magunk mögött hagyva a káposztát termő macedón földeket, a görög vámosok regulázzák a társaságot. Sorba állítanak, szorgalmasan jegyzetelik a vásárfiát, egy árva lélek sem lézeng az átkelőhelyen, velünk múlatják idejüket, próbára téve türelmünket. Nem sejtik, hogy miket éltünk át az előző éjjel! Megzabolázott nép vagyunk mi már! Birkatürelemmel vértezett! Jó magaviseletűek. Folytathatjuk hát utunkat délre (s a jegyzetek a papírkosárba kerülnek...). A piakai szálló kedves, tiszta, nem úgy, mint az idevezető útszakasz. Mintha egész Európa ott felejtette volna szemetét! Nem díszfák és leanderbokrok pompáznak a műút szélén, hanem szemétfolyondárok, szeméthalmok. Kénye-kedvére építget a szél belőlük szemétvárakat! Kitekintek reggel a padlásszoba ablakán: ragyogó napsütés, tiszta égbolt, szikrázó hófedte hegycsúcs. Az Olümposz! Betelni aligha lehet látványával. Az Istenek Hegye évezredek óta áll fenségesen és változatlan fennköltséggel tekint a változó világra. Változatos tájakon át érünk a "meleg kapukhoz", azaz a Thermopülai-szorosba. Ma már tulajdonképpen nem is szoros, hiszen a tengerbe igyekvő Szpercheiosz folyó hordaléka kilométerekkel szélesbítette a partszegélyt. Az ókorban azonban itt volt az egyetlen átjáró, amely Thesszáliát Közép-Görögországgal összekötötte. Leónidasz spártai király és hadseregének emlékműve emlékeztet a görög hősökre, akik a perzsákkal vívott küzdelemben mind egy szálig elestek ugyan e helyen, de hősiességük századokra példát szolgáltatott, amelyet a halomsír felirata így örökít meg: “Itt fekszünk; vándor, vidd hírül a spártaiaknak: megcselekedtük, amit megkövetelt a haza." E halomról tekintünk még szét a párolgó források s a csata jeleneteit megörökítő domborművek irányába, a visszahúzódott tenger felé... Aztán felkapaszkodunk, majd leereszkedünk, keskeny szerpentinen siklik autóbuszunk, lenyűgöz bennünket a táj rendkívüli szépsége, a hangulatos olajfa-, citrom-, narancs-, és barackligetek végtelensége, a görög vidék. Javában tart az olivaszüret: ősi módon s eszközökkel, azaz póznával ponyvára verik és gyűjtik össze a bogyókat. Egy pillanatra felbukkan a Korinthoszi-öböl víztükre, majd a Parnasszus rejtelmes csúcsa. A költészet szent hegyének lábánál járunk. S amint följebb és följebb haladunk a halandók útján, egyre silányabb a növényzet, kopárabb a szikla, s félelmetes mélységek tátongnak alattunk. Kecskenyáj foltozza az egyhangú hegyoldalt. Valahol itt, valamelyik útkanyarulatban találkozott Oidipusz atyjával, a thébai királlyal, s következett be a megjósolt tragédia — ötlik eszembe. S míg a Szophoklész-sorstragédiából ismert történetet pergetem magam előtt, észrevétlenül megérkezünk Delphoiba. A görög mitológia szerint a "világ közepére", ahol az istenek szavait halló és közvetítő papnő, Püthia szájából röppen világgá a jól ismert jó tanács: "Ismerd meg magadat!" Talán ha a jósnőt kérdezte volna meg az utazási irodánk, mentesülhettünk volna a mérhetetlen csalódástól: vasárnap lévén, csak 14 óráig tart nyitva a múzeum és a régészeti területe is, s mi negyedórával előtte "futottunk be". Látván sápadt szerencsétlenségünket, a múzeumőr, "ingyen és kegyesen" megengedi, hogy végigtrappoljunk a kiállítótermeken s lélegzetvételnyi szünetre földbe gyökerezzen a lábunk: megbűvölve szívjuk magunkba a Kocsihajtó örök mozdulatlanságba merevedő, mégis valami förgeteges dinamikát sugárzó szoborremek okozta élményt. A művészetnek ez a semmi mással össze nem hasonlítható varázsa csillapíthatja dühünk, mert beletörődve a megváltoztathatatlanba kukucskálunk a drótkerítésen keresztül a romterületre, a februári déli napsütésben fénylő Szent Útra, Apollón templomának csúcsára, a szentforrások, a gümnasion irányába... Fogcsikorgatva fogadozva: ide még egyszer visszatérünk! Görögföldi megpróbáltatásaink korántsem érnek még véget. A kietlen hegyoldalon kanyargó keskeny úton egyre távolodunk a mitológia legendás helyétől. Arachova hegyi városkában majdnem ott rekedünk a sikátornyi műút fogságában, s míg a színes portékákkal zsúfolt kirakatok és utcai árusok kínálatán legeltetjük a szemünket, arra gondolok, vajon mi hozta évezredekkel ezelőtt ezekre a rejtett zugokba, kopár hegyoldalakra az embereket, s főképpen mi marasztalta itt őket, hogyan, miből élnek meg? Persze, egy társasút Csendélet az Akropoliszon
