A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-10-01 / 40. szám
SORSOK Maga elmegy, de mi maradunk MEGJUHASZODVA Kedves, rég nem látott ismerősömmel találkoztam a minap. Öt vagy hat évvel ezelőtt láttam utoljára. Akkor egy óvodában dolgozott és levelező tagozaton végezte a pedagógia—nevelés szakot. Most, hogy újra találkoztunk, szinte lerítt róla: gondjai vannak. Először azt hittem családi problémák. Aztán kiderült: otthon minden rendben, ám a munkahelyén tarthatatlan állapotok uralkodnak. Az ismerősöm bő negyed órán át próbálja ecsetelni az iskolát, amelyben dolgozik. Miután befejezte főiskolai tanulmányait, a szülőfaluja alapiskolájában helyezkedett el. Először a napköziben dolgozott nevelőnőként, majd a szlovák tagozatra került, ahol az elsősöket oktatja. Ugyanis a körülbelül négyezer lelket számláló faluban egy épületben van a szlovák, illetve a magyar alapiskola, amelyet egy igazgatónő irányít. Amikor az ismerősöm a szlovák tagozatra került, elment az igazgatónő után, hogy szeretne inkább a magyar alapiskolában tanítani. Erre az iskola igazgatónője azt válaszolta: ezt nem ő, hanem a tanfelügyelő határozza meg. Ekkor elment a tanfelügyelő után, aki viszont egyértelműen kijelentette, hogy az iskola igazgatója dönt arról, ki tanít a magyar, illetve a szlovák osztályokban. — Az iskolaigazgató erre azt mondta, örüljek, hogy mint szakképzetlen pedagógust egyáltalán alkalmaz — emlékszik vissza az ismerősöm. — Holott nekem van egy diplomám, igaz, hogy az nem az alapiskola 1—4 évfolyamára szól, de már háromszor jelentkeztem a Nyitrai Pedagógiai Főiskola levelező tagozatára. Érdekes módon két ízben még a papírjaimat sem kapták meg. Az idén már magam intéztem mindent, elküldtem a jelentkezési ívet, felvételiztem is, most várom az értesítést. Az a két kolléganő, akik a magyar alapiskola alsó tagozatán tanítanak, semmilyen főiskolai vagy egyetemi végzettséggel nem rendelkeznek. Igaz viszont, hogy az egyik férje a helyi mezőgazdasági szövetkezet elnöke, ahol az iskolaigazgató fia is dolgozik. A másik kolléganő férje zöldségfelvásárló a faluban, és az igazgatónő kertjéből sok mindent értékesítenek. Meg aztán a felvásárló a polgármesterünk unokaöccse is. Szóval így áll a dolog. A legszomorúbb az, hogy a magyar iskolába egyre kevesebb szülő íratja a gyerekét, hiszen az ott tanító pedagógusok — tisztelet a kivételnek — csak a saját dolgaikkal törődnek, szünetekben a felvásárlás miatt telefonál az egyik, a másik édesanyja meg élelmiszerüzletet nyitott, és a kolléganő az áru megrendelését intézi az iskolából. Ez egy pár ezer lakost számláló faluban kitudódik, meg aztán a szülők is látják, hogy a gyerekek nem sokat tudnak. Nekem két gyerekem jár a magyar iskolába, mind a kettővel órákig tanulok délután, mert úgy jönnek haza, hogy szinte semmit sem tudnak. Én meg már gimnazista koromtól tanító szerettem volna lenni. Amikor először nem vettek fel a pedagógiai főiskolára, azt mondtam: nem baj, jövőre is próbálkozom. A másik évben sem kerültem be az 1—4 évfolyamra szóló képzésbe, ám kaptam egy értesítést, ha akarok, levelező tagozaton pedagógiát—nevelést tanulhatok. El is végeztem ezt a szakot. Annak ellenére, hogy sok mindent megtanultam, az igazgatónő azonban ezt semmibe sem veszi. Pedig én biztosan többet tudnék nyújtani a gyerekeknek, mint azok, akiket nem is érdekel az egész, csak azért tanítanak, mert más munkalehetőségük nincs. Eddig az ismerősöm panaszáradata. Természetesen ezután elhatároztam, hogy mindenképpen körülnézek az említett iskolában. Az ismerősöm is jónak tartotta az ötletet: mondván, legalább kitudódik, hogyan züllesztik le egyesek az alapiskolai oktatást. Ebben maradva búcsúztunk el. Pár órával később, épphogy hazaértem, csöngött a telefon. Égy zilált női hang közölte velem: ne menjek az iskolába, ne kérdezzem meg a másik felet, mert akkor neki meg az egész családjának nem lesz maradása a faluban. Eltartott pár percig, amíg megismertem az ismerősöm hangját, aki még bemutatkozni is elfelejtett. Hiába próbáltam meggyőzni afelől, hogy senkinek sem mondom el, honnan vannak az információim, ő csak kötötte az ebet a karóhoz. Miszerint, ígérjem meg, nem írok az iskolájukról, sőt, mihamarabb elfelejtem még azt is, hogy találkoztunk. Végül annyit megígértem, hogy gondolkodom a dolgon, és letettem a kagylót. Az eset viszont nem hagyott nyugodni. Az egyik szombat délután — előzetes bejelentés nélkül — felkerestem az ismerősömet. Körülbelül egy órát beszélgettünk, közben bejött a férje meg az édesanyja. Ők is arról próbáltak meggyőzni, hogy az, ami az iskolában történik, egyedi eset, valószínűleg másutt a tanítókat nem azért veszik fel, mert rokoni vagy egyéb szálak fűzik őket az iskola igazgatójához, hanem a szakmai tudásuk dominál. — Nézze, ha maga ezt, ami ebben a faluban és az iskolában történik megírná, azonkívül, hogy a mi családunknak nem lenne maradása a faluban, semmi más nem történne — hangsúlyozta az ismerősöm édesanyja. Majd hozzátette: — Én harminc évig tanítottam ebben az iskolában, a mostani igazgatónővel tíz évet töltöttem együtt a tantestületben. Jól ismerem tehát a viszonyokat. Itt az ember azonkívül, hogy megjuhászodik, semmi egyebet nem tehet. Hónapokat kellene eltöltenie ebben az iskolában, akkor talán megértené, ki, miért tanít a magyar részlegen és ki, miért a szlovákon. De így...? Maga elmegy, mi pedig maradunk... Teljesen megdöbbentem a történteken. Sok mindennel találkoztam már, de még nem tapasztaltam, hogy valaki ennyire félt volna. Az ismerősöm arcán látszik a félelem, a kétségbeesés. Azt mondja, ha kirúgnák az iskolából, nem tudna elhelyezkedni a környéken. S ha a férjének kellene megválnia a munkahelyétől — amely mellesleg a helyi mezőgazdasági szövetkezet —, akkor már. végképp nem tudnának mihez kezdeni. így hallgatnak. Tudnak sok mindenről, de ahelyett, hogy ezt megosztanák valakivel, inkább úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Közben pedig egyre több kisiskolásnak megy el a kedve a tanulástól, s egyre több szülő határoz úgy, hogy csemetéjét inkább szlovák tanítási nyelvű iskolába íratja. Már csak abban reménykedem, hogy ez az eset valóban egyedi. KAMONCZA MÁRTA Illusztráció: J. Polák
