A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-09-24 / 39. szám
HÍRMONDÓ Wagner "Ring"-je a bécsi Ringen Különös ősbemutató színhelye volt 1869 szeptemberében Münchenben a bajor Udvari Színház. Wagner tetralógiájának, A nibelung gyűrűjének (Der Ring des Nibelungen, röviden a "Ring”) az első darabja, A Rajna kincse szólalt meg először közönség előtt. E bemutató különössége abban rejlett, hogy a szerző akarata ellenére valósult meg, maga Wagner meg sem jelent a színházban. Wagner különös viselkedésének megértéséhez tudni kell, hogy a szóban forgó mű csupán előjátéka a négy estére tervezett zenedráma ciklusnak, s így nem is önálló darab. Wagner elképzelése ugyanis az volt, hogy a teljes alkotás, amely 16 órányi tiszta zenét képvisel, csak összefüggő teljes egészében szólalhat meg. Az ősbemutató idején a teljes ciklus partitúrája, mely több mint két évtizedes alkotói munka eredménye, még nem is volt készen. Az előadás létrejötte azzal magyarázható, hogy Wagner a partitúra tulajdonjogát bőkezű mecénására, II. Lajos bajor királyra ruházta, aki türelmetlenül vágyott a művet megismerni, s nem törődött a szerző művészi szempontjaival. Alig egy évvel később hasonló sorsra jutott a Walkür is, a ciklus második darabja. Közben már javában épült Bayreuthban az a Festspielhaus, ahol azóta is kizárólag Wagner műveit játsszák. Wagner ugyanis tudatában volt annak, hogy zenedrámái eltérnek a kor szokványos olasz operastílusától, s megszólaltatásuk egészen más és újszerű megközelítést igényel. A müncheni ősbemutató után még teljes hat évnek kellett eltelnie, hogy a partitúra utolsó lapján is megszáradjon a tinta, és hogy Bayreuthban is felépüljön a szépnek ugyan nem mondható, de annál tökéletesebb akusztikával rendelkező dalszínház. 1876 augusztusában rendezték meg először a Bayreuthi Ünnepi Játékokat, s ekkor hangzott el először, Wagner elképzelésének megfelelően négy egymás utáni estén a teljes Ring. A következő Ring-ciklusra csak húsz év múlva került sor, de azóta is az ünnepi játékok gerincét képezi. A világ különböző operaházai is műsorukra tűzték a Ringet, igaz nem mindig ciklikusan, mert azt csak a legjelesebb dalszínházak tudták biztosítani. Budapesten például a háború előtt rendszeresek voltak a Ring-ciklusok, azután sokáig csak a Walkür — a legnépszerűbb "láncszem” — volt műsoron. A hatvanas években aztán Lukács Miklós újból megvalósította Wagner elképzelését. Most születőben van egy új ciklus, melynek teljes egészében 1996-ban, az Expo tiszteletére kellene megszólalnia. Bécsben a Staatsoper színpadán, az Opernringen eddig öt karmesteregyéniség vezényelte a Ringet, utolsóként az ötvenes—hatvanas évek fordulóján Herbert von Karajan. Az 1992—93-as évad nagy eseménye éppen az új Ring előadás-sorozat volt. Egy ilyen terjedelmű alkotás színrevitele merész vállalkozás, ezért a munkaterv négy ütemre lett felosztva. Októberben került színre A Rajna kincse, decemberben a Walkür, márciusban a Siegfried, májusban pedig Az istenek alkonya. A ciklust Adolf Dresen rendező és Herbert Kapplmüller díszlet- és jelmeztervező állította színre. Manapság, legyen az bárhol a világon, csaknem minden Wagnermű színrevitelekor a rendezést és a színpadképet éri a legtöbb támadás. Nem volt ez másként Bécsben sem, ahol a színpadképet többen bírálták. Erre a díszletre ugyanis az üres tér és az egyenes vonalak voltak a jellemzők. A poézis hiánya legmarkánsabban a plexiüvegből készült lépcsőzetes Walkür-bérc esetében jelentkezett, amely kimondottan primitív hatást keltett. De ötletes volt a Walkür első felvonásában Hunding "házának" belseje, mely nem más, mint egy hatalmas nomád sátor, közepén a kőrisfával, amelynek törzsében ott csillog a Siegmundnak szánt kard markolata. S amikor felcsendül Siegmund szerelmi vallomása, a sátortető leomlik, a holdfényben pedig ott áll a virágba borult kőrisfa. Felejthetetlen pillanat. Jelenet Az istenek alkonyából A színpadkép sok nemtetszést nyilvánító "BÚ"-t kapott, a rendezés viszont ötletdús és csipkefinom kidolgozásával nekem nagyon tetszett. A példaként felhozható soksok momentumból csupán egyet említek. Ismét Hunding sátrában vagyunk. Sieglinde, Hunding és Siegmund az estebédet fogyasztva asztalnál ül, miközben Siegmund élete történetét meséli. Amikor az elbeszélésből lassan kitűnik, hogy ellenségek állnak egymással szemben, a ház ura hirtelen mozdulattal az asztalterítékkel együtt elrántja az ételt a vendég elől... A vizuális komponens hiányosságaival ellentétben az auditív rész ragyogóan sikerült. A karmesteri emelvényen a betanítás munkáját is végző Christoph von Dohnányi állt, aki nem más, mint a pozsonyi születésű Dohnányi Ernő híres unokája. A zenekari árokban pedig a Bécsi Filharmonikusok "mesterhangszernek" bizonyultak. A betanítás folyamatának volt egy majdnem drámai kimenetelű mozzanata is. A Siegfried főpróbája előtt a karmester kórházba került, de szerencsére akadt egy fiatal olasz, nevezetesen Antonio Pappano, aki egyetlen próbával vállalta a beugrást. Ez a már-már "harakirivel" felérő vállalkozása csak azért sikerülhetett, mert Bayreuthban a legutóbbi Ring betanításakor mint asszisztens működött közre, s bár a művet még sosem vezényelte, a partitúrát az utolsó hangig részletesen ismerte. Joggal aratott tomboló sikert. A szereposztás legizgalmasabb momentuma Placido Domingo bemutatkozása volt Siegmund szerepében. Gyönyörű hangja összhangban volt ezzel az érzelemgazdag és líraian árnyalt Wagner szólammal. Partnernőjével, a Sieglindet éneklő fenomenális Waltraud Meierrel tüneményes kettőst képviseltek. Wotant, a Walhalla urát, impozáns hang- és játékbeli teljesítményt nyújtva az amerikai Robert Halle személyesítette meg. Világszínpadok eszményi Siegfriedje ma egyértelműen Siegfried Jerusalem; Mime, a púpos törpe jelmezében pedig Heinz Zednik a világelső. A Ring legnehezebben "emészthető" része a Siegfried hetvenperces első felvonása, melyet "csupán" két tenor és egy basszbariton deklamál végig. Az ő eszményi tolmácsolásuk következtében viszont ez a felvonás is rövidnek tűnt, s a legtisztább élvezetet nyújtotta. A női főszereplő, Brünnhilda az ebben a szerepben ugyancsak favorizált Hildegard Behrens volt. Az első estén a Walkürben csalódást keltett, a Siegfriedben már lényegesen jobb volt, Az istenek alkonyában — ez a rész számára a legnehezebb és egyben a leghosszabb — azonban mintha mindenért kárpótolt volna, tüneményes teljesítménnyel ajándékozott meg. A többi szereplő közül csupán Kurt Rydlt említem, aki négy különböző egyéniségű személyt, mégpedig Fasoltot, Hundingot, Fafnert és a félelmetes Hagent személyesítette meg. Bécs egyik kritikusa sajnálattal gondol mindenkire, aki ebben a "sivár" tálalásban ismerkedik a Ringgel, én pedig boldog vagyok, hogy ezt is láthattam. Varga József A U CT A
