A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-09-24 / 39. szám
INTERJÚ Kagylóban homokszem "Szeretnék egyszer egy olyan könyvet írni, amely nem szólna semmiről. Amelynek nem lenne kapcsolata semmivel, és amely önmagában is megállna, amiként a Föld is megtartja magát a levegőben..." — írta Gustave Flaubert a múlt században. Flaubert soha nem írta meg ezt a művet, ám úgy látszik, valakinek sikerült valami nagyon hasonlót írnia FARNBAUER GABOR 1957-ben született Komáromban. Végzettségét tekintve fizikus, de 1983 óta rendszeresen ír. Eddig megjelent művei: A hiány szorítása (1987), A magány illemtana (1989), Az ibolya illata (1992). Ez utóbbi munkájáért az 1993-as év Madách-díját kapta. — Milyen érdekes előzményei vannak ennek a könyvnek? — Az 1986-os Próbaút című antológiával kapcsolatban, amelyben néhány verssel én is szerepeltem, volt egy író-olvasó találkozó Pozsonyban. Egy gimnazista lány pontosan Az ibolya illata című versre kérdezett rá, és sarokba szorított. S azt hiszem, hogy ez nagyban hozzásegített ahhoz, hogy ugyanez a vers aztán az első kötetemben is megjelent, s kiváltójává vált a tavalyi Ibolya illatának is, amelyet most Madách-díjjal tüntettek ki. Mert sokszor rákérdeztek erre a versre, és én sokszor nem tudtam rá válaszolni. — Úgy tudom, a 80-as években már volt egy kézirata ennek a könyvnek. — Nagyon hosszú ideig készült. Utána kellene néznem a naplómban, hogy pontosan mikor kezdődött, de kb. 6—7 évig írtam. — Akkor ez egy hosszú ideig hordozott mű, majdnem ahogy Füst Milán írta a Feleségem történetét: sok-sok évig, soksok kézirattal... — Bizonyos mértékig azt hiszem, hogy minden író úgy van ezzel, hogy soha nem egy könyvet ír. Én úgy vagyok a három könyvemmel, hogy nyugodtan lehetnének egy könyvnek három főbb fejezetei. — Ön Az ibolya illatáért egy kisebbséginek nevezett irodalmi díjat vett át. Ugyanakkor én azt gondolom, hogy ez a könyv már nemcsak a szlovákiai magyarnak nevezett irodalmon, hanem a magyar irodalmon is túllépett, mert hiszen a könyv kritikusai, amikor irodalmi párhuzamokat kerestek ehhez a könyvhöz, világirodalmi szerzők nevét emlegették: Proust, Joyce, Kafka, Mallarmé, Eco. On ezek közül kivel vagy kikkel vállal szellemi rokonságot? — Nekem nagyon sokat adtak ezek az emberek, és még említhetném Sartre, Camus, Beckett, Dosztojevszkij, Hamvas Béla, Pilinszky, Ottlik nevét De nem szívesen sorolok néhányat, mert sokan vannak, és megbonthatatlan egységet alkotnak a fejemben. Hamvas Béla nagyszerű fogalma jut ezzel kapcsolatban az eszembe: a láthatatlan történet és a látható történet. Hamvas az ember szellemi fejlődésére bevezette azt a fogalmat, hogy láthatatlan történet, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a dolgok hátterében végighúzódik egy láthatatlan történet, egy láthatatlan folytonosság. A láthatatlan történet szereplői egy közösség tagjai, s Hamvas szavai alapján és az én felfogásomban is ezek az említett nevek ennek a láthatatlan történetnek a szereplői. — Talán egy nevet kifelejtett: Ludvig von Wittgensteinét, a modern logika egyik megalapozójáét. Lehetetlen, hogy neki ne lenne köze Az ibolya illatához. — Talán nem úgy mondanám, hogy köze van, hanem nagyon szoros kapcsolata van. Wittgenstein életművét valójában csak utólag ismertem meg. Es az sem véletlen, hogy a könyvem tagolása, a számozott bekezdések, a tematikai körök valahol tőle származnak. Wittgenstein életműve — megint csak nem közvetlenül, hanem láthatatlanul — jelen van századunk hátterében. — Ön gondolatregénynek nevezi ezt a könyvet. Grendel Lajos szerint azonban az ön gondolatregényc úgy regény, ahogy a bölömbika — bika. És még azt is hozzáteszi, hogy ennek a könyvnek az a műfaja, hogy műfajilag besorolhatatlan. Ön fontosnak tartja, hogy meghatározzuk Az ibolya illatának műfaját? — Hogy ez regény-e vagy sem, azt végső soron mások fogják eldönteni. A könyv szövegének elindítója, kiváltója egy kémiai képlet volt, amely úgy működött számomra a lelkivilágomban, a nyelvi világomban, mint a kagylóban a homokszem. Valahogy egyszer fönnakadtam rajta, és aztán annyit pátyolgattam, csiszolgattam magamban, hogy ez lett belőle. Nem mondom, hogy igazgyöngy, de ekkora szöveget termelt bennem. — Én úgy látom, hogy az Umberto Eco-i nyitott műnek rengeteg olvasata van. Ezt a tételt Farnbauer úgy módosította, hogy a sokfélét eltolta a végtelen irányába. — Talán ez is benne van, ám fontosabbnak tartom azt a gondolatot, hogy Umberto Econak ez a zseniális gondolata a nyitott műről valójában egy értelmezése bármilyen műnek. Ezzel a nyitott műkoncepcióval körvonalazott és lezárt egy művészetelméletet. Végső soron azt hiszem, hogy a művek mégsem nyitottak, mert egy ponton aztán már a nyitottság válik a tartalmukká, s a nyitottság — amint ilyen domináns szerepben megfogalmazódik — egyértelműsége áll be. A legmagasabb értelemben vett nyitott mű arról szól, hogy minden emberi megnyilvánulás többértelmű. — A könyvből idézek egy mondatot: "A gondolatregény egy olyan értelemben nyitott mű, amelyben minden megtörténhet, amit a szövegszerkesztő megenged a Tetszetős gondolat eszméjének." Ez nekem azt sugallja, hogy Ön egy végtelenül liberális irodalomfölfogásnak a híve. — Nem akarok neveket mondani, de erről nagyon sok vitám volt közeli barátaimmal. Én az első helyre az alkotói hitelességet teszem, és hogyha azt megérzem valamiben, ha észreveszem, hogy az író teljes érzelmi bedobással amögött áll, amit megjelenít a szavaiban, akkor számomra az irodalmi érték. Ezen túl az, hogy egy közösség problémáival foglalkozik, vagy egy egyén problémáival, másodlagos. — Nem tudom, tudja-e, sokan úgy értékelték ezt a könyvet, hogy ennek a liberális irodalomfölfogásnak a szellemében ma már mindent lehet, amire van pénz, amire van kiadó, tehát ma már mindent le lehet írni, akár olyan "főrmedvényeket" is, mint a Farnbaueré. — Mint kételkedő, többé-kevésbé gátlásos ember, amióta írok, az írással kapcsolatos aktivitásom nagy százalékát arra fordítom, hogy megpróbálom kritikusan értékelni, hogy jó vagy értékes-e az, amit csinálok. Természetesen nem tudom azt mondani, hogy bebizonyíthatóan nagyszerű az, amit írtam. Viszont a belső küzdelem, az, hogy évek hosszú során mekkora tétje volt számomra, mennyire beleszólt pl. a magánéletembe, ha nem ment a könyvírás, akkor összevesztem a feleségemmel, nos, mindez hitelesíti számomra a munkámat Ma még egyszerűen nem lehet tudni, milyen ez a könyv. Ezt az utókor fogja eldönteni. De azt tudom, hogy megküzdöttem vele, és nem azért jelent meg, mert volt rá pénz vagy ilyesmi... Vajda Barnabás a urr -7
