A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-09-17 / 38. szám
INTERJÚ Kisebbségi sikoly a szabadságért NÉGYSZEMKÖZT DR. CEY-BERT RÓBERT GYULÁVAL Pár évtizeddel ezelőtt egy bárdudvarnokí magyar fiú romantikus terveket szőtt egzotikus távol-keleti utazásokról, Körösi Csorna Sándor-fóle magyar őstörténeti kutatásokról... Azután az 1956-os politikai események miatt kénytelen volt gyökeret ereszteni a mesés Kelet helyett Nyugaton, azaz Svájcban, illetve Franciaországban. Hivatásként a gasztronómiát választotta, egyetemi doktorátust szerzett, s először a Kommunikáció- és Motivációkutató Intézet igazgatójaként Genfben, majd független marketing tanácsadóként és gasztronómiai fesztiválrendezőként a Távol-Keleten tevékenykedett. Ám a Gasztronómiai Világtanács főtitkára nemcsak az ízharmóniára törekedett, hanem igyekezett valóra váltani hajdani álmait, és magyar őstörténeti kutatásokat is folytatott Tibetben, Mongóliában, Ujguriában, Juguriában. Egyre inkább otthon érezte magát a melegszívű thaiok, japánok és koreaiak között. Saját bevallása szerint a pénzimádó, elutasító európaiak helyett választott új barátokat és életteret Bangkokban, tizenkét évvel ezelőtt. CEY-BERT RÓBERT GYULA — svájci állampolgárságú turistaként — időközben többször hazalátogatott Magyarországra. Jelenleg pedig — svájci—magyar állampolgárként — a hazatelepedés gondolata foglalkoztatja. Új kihívások, gondok, tervek következnek, egyebek között egy tibeti—mongol—ujgur expedíció... Könyvet lehetne írni erről a sokszínű egyéniségről. Egymás után bemutatni a gasztronómust, a fesztiválrendezőt, az őstörténet-kutatót, a távol-keleti kultúrák és filozófiák tanulmányozóját, a solymászat, az ejtőernyőzés és az őserdei túrák szerelmesét... — fellibbenteni a fátylat egy-egy arcáról. (Vagyis hát hol az a fátyol, hiszen a nyílt, tiszta tekintet önmagáért beszél?!) Ez alkalommal olvasóink elégedjenek meg azzal, hogy kissé megismerhetik az UTAZÓ NAGYKÖVETET, aki egy kisebbségi sor(s)ban élő távoli (számunkra mégis közelinek tűnő) népcsoport szabadságáért— megmaradásáért küszködik: — Hogyan került kapcsolatba a Burmában éló karénekkel? — Tizenegy évvel ezelőtt jártam Nyugat- Burmában, ahol néprajzi és vallástörténeti kutatásokat végeztem. Próbáltam megérteni az ott élő népek sámánhitét, hiszen a magyar ősvallás szintén a sámán- vagyis táltoshiten alapult. Összebarátkoztam a sámánokkal és a falu vezetőkkel, és megismertem a karéneket és a karénniket (jelentése: vörös karének), akik több mint kétezer évvel ezelőtt Mongóliából, Tibeten keresztül érkeztek Burmába. A karének összesen hétmilliós kisebbséget alkotnak, a "vörös karének" úgy tartoznak hozzájuk, mint például a székelyek a magyarokhoz, tehát ugyanazt a nyelvet beszélik, csak kulturális téren megkülönböztetik magukat, csaknem egymillióan vannak. Lassanként rájöttem, hogy ezek a népek borzasztó tragédiákat élnek át, mert a burmai államhatalom az országban élő tíz jelentősebb kisebbséget fizikailag (harckocsikkal, repülőkkel) próbálja kiirtani. Szörnyű tettüket azzal indokolják, hogy a kisebbségek gerillaharcot folytatnak az uralmon levő többség ellen. A valóság azonban az, hogy a kisebbségeket minden joguktól megfosztották, folyamatosan veszítik el több ezer éves kultúrájukat, földjeiket. Kénytelenek visszavonulni az őserdőkbe és harcolni a szabadságukért, a megmaradásukért. Nincs más választásuk, csak a szabadság vagy a halál, ahogy ők is vallják. Szinte leírhatatlan körülmények között élnek: tömegesen halnak meg maláriában, ivóvíz hiányában, alkalmazkodva az őserdei élethez kénytelenek rovarokkal, hernyókkal, erdei patkányhússal stb. táplálkozni. Nos, felháborítónak tartottam, hogy míg az európai újságok egy-egy ember halálát is gyakran címlapon közük, addig a karének tömeges mészárlásáról senki sem vett tudomást. Ezért kezdtem újságcikkeket írogatni a távol-keleti lapokba, hogy felhívjam rájuk a figyelmet. Milyen reakciót váltottak ki ezek a tudósítások? — Több helyen pozitív reakciót tapasztalhattam, aminek következtében különféle gyűjtéseket szervezhettem számukra, hiszen jóformán semmijük sem volt. Például tavaly a magyarországi orvosbarátaimtól mintegy ötven kiló antibiotikumot kaptam, ami csak csepp a tengerben, de mégis segítséget jelentett. A szállítmányokat a felszabadított területeken juttattam el hozzájuk, s mivel már engem ismertek, így átengedtek. Egyébként én már Burma határain keresztül nem utazhatnék, ugyanis a diktátorok feketelistáján szerepelek. — Jelenleg ön a karének utazó nagykövete. Ebben a funkcióban mit tehet értük, helyzetük javításáért? — Mivel ők olyan helyen élnek, ahonnan nem tudnak kiutazni, ezért szükségük volt valakire, aki elviszi az élet-halál küzdelmük hírét a nagyvilágba, hogy segítsenek rajtuk. Megbíztak bennem, és megkértek, hogy utazgatásaim során képviseljem őket. Megalakult az UNPO, azaz az ENSZ-ben nem képviselt népek és nemzetek nemzetközi szervezete, ahová sikerült teljes jogú tagként felvetetnem őket. A kétévi diplomáciai csatározásaimat végre idén januárban, a hágai kongresszuson siker koronázta. Nemcsak nagyköveti, hanem a kormányuktól miniszteri rangot is kaptam. E szervezet tagjaként védettebbé váltak, nem lehet olyan büntetlenül irtani őket, mint eddig, mert az UNPO kapcsolatban áll az ENSZ-szel, amely például gazdasági nyomást gyakorolhat a burmai kormányra, ha nem hagy fel a mészárlásokkal. A nemzetközi közvélemény is egyre éberebben figyeli sorsuk alakulását, végre az európai és az amerikai sajtóban is írnak róluk, térképekkel ábrázolják a lakhelyüket stb. Idén áprilisban engem is felkért Chrudinák Alajos, hogy a Panoráma számára készítsek egy anyagot erről a népről. Egy vállalkozó kedvű operatőrrel indultunk el a hosszú útra, és elkészítettük “Az elfelejtett dzsungelháború" című filmet, amit május végén már közvetítettek. Jövő
