A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-09-17 / 38. szám
Iliül Zs. Nagy Lajos Rendetlen napló Otthontalan fecskék januárban ismét utazom Hágába, végre elkezdődött egy folyamat... Remélem, hogy a segélyszervezetektől sikerül anyagi támogatást szereznem számukra. Útlevelekre is szükségük lenne, hogy néhányan személyesen is eljöhessenek velem Hágába tárgyalni. Valószínűleg szeptember folyamán visszatérek közéjük, hogy még egy filmet forgassunk küzdelmes életükről, ugyanis az előző filmünket is sok országban bemutatták, felfigyeltek rájuk. — Ez a nép teljes önállóságra törekszik, vagy megelégednének egy konföderációval is? — A karének megelégednének egy föderációs államformával, amelyben biztosítanák számukra a kulturális és gazdasági autonómiát. Azonban a "vörös karének" nem érik be ennyivel, ők teljes függetlenségre törekednek, mert már nem bíznak a burmaiakban. Hiszen megtörtént, hogy a burmai tárgyalóasztalhoz leült vezetőiket letartóztatták, majd kivégezték. A burmaiak azért is szeretnék teljesen megsemmisíteni őket, mert a saját kapzsiságuk határtalan — nem akarnak a kisebbségekkel osztozni a Nyugat-Burmában bőven fellelhető aranyon, zafíron, rubinon, volfrámon, értékes őserdei keményfákon stb. így a gerillaháború a megsebzett tigris önvédelme, utolsó küzdelme a túlélésért. — Ön szerint van esélyük a szabadságuk kivívására? — Szerintem addig van esélyük, amíg hinni tudnak a győzelemben, és tesznek is a megmaradásukért, nem adják fel a harcot. Bízom abban, hogy a XX. század vége felé egy toleránsabb, értelmesebb világ következik, ahol az emberek, népek elfogadják és tisztelik egymás másságát, kultúráját. Hiszen a világ annál érdekesebb, minél sokszínűbb. Például a karének a világ legjobb elefántidomítói, érdekes módon kommunikálnak az állataikkal, amelyeket különféle őserdei munkákra fognak be. Azelőtt a folyópartokon éltek, rizstermesztéssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. Közülük többen már áttértek a keresztény hitre, de sokan még ó-, vagyis sámánhitűek. A hitükön kívül a dallamviláguk is hasonló a magyarokéhoz: tonális pentaton. Csodálatos a népművészetük: piros-sárga-fekete geometriai alakzatokhoz hasonló motívumokat alkalmaznak, és vadkenderből szövik a ruháikat. Érdekes a konyhaművészetük, a népszokásaik, és nagyon vendégszeretőek. Én már megtanultam a fontosabb kifejezéseiket, kicsit beszélem a nyelvüket, de néhány vezetőjük beszél angolul is. Megszerettem őket... — A karének megmaradásáról alkotott véleménye akár üzenetként is felfogható a közép-európai nemzeti kisebbségek, népek számára... gondoljunk például Boszniára... — Én úgy érzem, hogy igen, hiszen a kisebbségeket is tisztelni kell, nemcsak a többséget, függetlenül attól, hogy azok Európában vagy Ázsiában élnek! Bár a nemzeti kisebbségek Közép-Európában még jobb helyzetben vannak, mint például a karének. Ám megértem az aggodalmukat... Végre el kellene felejteni a határokat, és hidakat építeni — közeledni egymáshoz minden téren! Hiszen a közép-európai népeknek több mint ezeréves közös történelmük van, és mindannyiunktól függ a közös békés, boldogabb jövő! Miskó Ildikó Fotó: a szerző (I) Félelmetesen sivár lakótelep ez, ahol élek, fátlan, füvetlen, gondozatlan, lakói rosszkedvűek, mogorvák, barátságtalanok; az embereken kívül laknak még itt kutyák, macskák és mindenféle madarak, ez utóbbiak többsége kalitkába zárva, nyáron kiakasztva az erkélyekre, rikácsolnak istentelenül, mert ezek ilyen cifra trópusi madarak, törpepapagájok, kanárik, paradicsommadarak, akik csak rikácsolni tudnak délszaki nyelveken. Én azonban hajnalonta fecskék csicsergésére ébredek itt a nyolcadik emeleten; ezt eleinte olyan természetesnek tartottam, mint azt, hogy a nap első sugarai a könyveimet pásztázzák végig — mintha a Nap főleg a szlovákiai magyar írók műveire lenne kíváncsi —, természetesnek tartottam és helyénvalónak, mint gyerekkoromban, amikor az ereszünk alatt öt-hat fecskefészek lakói lármáztak gyönyörűségesen. Igen ám, de itt nincs házeresz, mert ezek nem olyan házak. Nem is házak ezek. Hanem mik? Mit tudom én!... De a fecskék igaziak, tudom, mert néha elröppennek az ablakom előtt, és a nyelvüket is értem, volt időm s alkalmam megtanulni akkor, régen. Csak azt nem tudom, hol laknak. Tegnap már nagyon kíváncsi lettem erre, kihajoltam az ablakon, amennyire csak lehetett, tekergettem a nyakam, pislogtam fel a lapos tető felé, míg végre megpillantottam őket, egy fecske-házaspárt fent a tévéantenna egyik ágán, ott ültek szorosan egymás mellett, csőrüket a kéklő egekre tárva, és olyan vidáman nótáztak, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Azért mégsincs minden rendben. Mert hol a fészkük? Azt minden (falusi) gyerek tudja, hogy ha a fecskék tavasszal megérkeznek a távoli Afrikából, első feladatuknak a "házépítést" tekintik, ha nincs még "házuk", vagy, ha a tavalyi fecskefészket valamelyik agresszív verébcsalád elfoglalta. De itt nem látni fecskefészket. A tetőre nem mászhatok fel, így hát körbejárom az egész bolondnagy panelházat, benézek az erkélyek alá, hátha oda rakják fészküket ezek a villásfarkú kőművesek, az a hely látszik még a legalkalmasabbnak. Sehol semmi. Azt mégse hihetem, hogy a közeli erdőben élnek, és csak legyekre vadászni és énekelni járnak ide hozzánk, azt sem, hogy éjelente hidak alatt hálnak, mint városunk sok-sok hajléktalan lakója. Ámbár: ki tudja!? A fecskék szeretik az embereket. Hátha most is igyekeznek átvenni legújabb szokásaikat, berendezkedni a "demokrácia" törvényei és törvényszerűségei szerint, szolidaritásból ők is kevesebbet esznek-isznak, s nehogy embertársaik szíve irigységgel teljék meg irántuk, házat sem építenek mostanában a nem létező ereszek alá, éjszakánként meghúzódnak a hidak alatt vagy a betoncsövek mélyén, és együtt alszanak az egyre szaporodó és szegényedő, munkanélküli hajléktalanokkal, nappal meg csicseregve vigasztalják őket. így, ősz közeledtén, mintha ezt vélném kihallani csivitelésükből: Tudjátok mit, barátaim, gyűljetek ti is össze, és gyertek velünk, melegebb, barátságosabb, otthonosabb tájakra! Hej, ha szárnyunk volna...! Vér, vér, vér Ismerek egy fiatal véradót, harmincéves, és már több, mint tíz éve rendszeresen, azaz háromhavonként ad vért, sokáig ingyen, de mint mondja, két esztendeje, amióta munkanélküli, megfizetteti ezt a "legértékesebb folyadékot". 500 ml vér ára kétszáz korona már évek óta, hiába, hogy a pénz értéke állandóan csökken, az égvilágon mindennek emelik az árát, csak a vér ára állandósult. — Egy évben így nyolcszáz koronát keresek a véremmel — mondja ismerősöm keserű fintorral. — De ami a legjobban bosszant: amióta nem adom ingyen a vérem, a transzfúziós állomás dolgozói úgy néznek rám, mint valami gonosztevőre. Pedig hát ezzel a kétszáz koronás vérrel emberek életét lehet megmenteni. Különösen az én véremmel, mert az nulla vércsoportú és ezt minden ember vére melléktünet nélkül befogadja. De a transzfúziós állomáson fintorogva, gúnyolódva fogadják: — Már megint üres a bugyelláris? — a múltkor is ezzel fogadott az egyik nővér. Pedig akkor távirattal hívtak be a kórházba, mert teljesen kifogyott a vérkészletük. Olyan mérges lettem, hogy csaknem faképnél hagytam őt, csakhát az az igazság, hogy akkor még cigarettára sem volt pénzem. De azért megmondtam neki, hogy ha mindenáron ingyen akarnak vérhez jutni, menjenek ki Boszniába és ott kannákba, vödrökbe gyűjthetik a jó és bőven ömlő bosnyák, szerb és horvát vért...! A UCT -7
