A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-07-02 / 27. szám
EGTAJAK Feketék közt egy szibériai Ferdinandy György FOTÓK: ARCHÍVUM Úgy várták, mint Thomas Mannt Budapesten; Amerika árnyékában pillédé Karib-tengeri Balkán, a diadalmas szocializmus nagykövetét. A Költőt, mert a költőnek itt is, akárcsak odaát, súlya, szava van. Az ösztöndíjas utas pihenni jött, a Racket-klubban szállt meg, teniszezni akart. Kis kiábrándulás: ebbe a luxushotelbe nem szívesen engednek be ágrólszakadt autochtonokat. De a Költő nem gőgös, elfogadja az invitációt. Az amerikai rezervátumban a balkonok a tengerre nyílnak, csak a cselédszobákból látni a kanális gőzölgő állóvizeire épült nyomornegyedet. Pepe, a házigazda öt világrészen összeszedett souvenirjei között fogadja a kiválasztottakat. Gyomorbajos emberke, kínos gonddal öltözött, szája körül keserű vonás. Felesége szláv, közli sietve, nem árt erről az oldalról is bebiztosítani magát. Az érkezők a háziakkal egyívású értelmiségiek, panaszkodnak, nehezen tudták letenni valahol a dögnehéz amerikai kocsikat. Áhítatos katakomba-hangulat, a karibi forradalmárok élcsapata whiskyt szopogat. Jevtusenko kétórás késéssel érkezik, valósággal belerobban a társaságba, jókedvűen, izzadtan, zajosan. A kormányzótól jön, mentegetődzik, remekül elszórakoztak, észre se veszi, mint sápad el körülötte a jövendőbeli néphatalom. Csinos fiatal nő kíséri, amerikai, nem számított rá senki, a társalgás angolra vált, majdnem hazaárulás ez, most, itt, ezen a napon. A Költő jól beszél spanyolul, mindenkit azonnal letegez, szemmel láthatóan ismeri a trópusiakat. Kijelenti, hogy farkasétvágya van, pillanatok alatt belapátolja az egész estére szánt olajbogyókat, amerikai mogyorót, fogpiszkálóra tűzött szalámidarabokat. Szűk neki a szoba, felkapja karosszékét (jaj, a szőnyegl), a balkon elé ül, kitárja az ajtókat, ablakokat. A dolgok rendje felbomlott, az összejövetelnek enyhe botrányszaga van. A vendég magas, sovány, csupa kéz, csupa láb, rövidre nyírt szőke haja szürkül, mozdulatai szélesek, szögletesek, a legújabb divat szerint öltözött kelet-európai paraszt, ledobja zakóját, csuklóján csontból faragott karkötő kocog, Alaszkából hozta, dicsekszik, összenevetnek az amerikai lánnyal, ott jártak nemrég, talán még a Bering-szoros túloldalán várakozó asszonyának, fiának is átkurjongatott. Whiskyt kér, a márkát is pontosan megnevezi, kiforgatja zsebeit, a kormányzó ajándékát (a forradalmárok által nyomott hamis dollárt) keresi, minden zsebe tele van kacatokkal, aprópénzzel, nem találja, nyilván elvesztette, vagy vele fizette volna ki a taxit? Nagyot nevet a tréfán, elefánt a porcelánkereskedésben, mulattatják ezek a tanácstalan, kétségbeesett alakok. Öregedő fenegyerek. A hivatásosak, elhivatottak sivár glóriájában elképesztően, botrányosan szimpatikus. Egy francia asszonynak Rimbaud-t szaval, imádja Franciaországot, jelenti ki áhítattal, csak franciák ne lennének... nem, nem világfi, és nem is kozmopolita, neveletlen kamasz. Zorbaméretű alak. Megérkezik a helyi irodalom papnője is, az egyetlen valamirevaló folyóirat szerkesztője, pamfletista, ügyvéd, kritikus. Az alkalomra koromfekete fátyladba burkolta magát, mindenki lélegzet-visszafojtva várja, mit mond egymásnak a két beavatott. A társalgás egyelőre mondén. — Hogyan élhet Szibériában valaki? — kérdi a papnő, és igaz-e, hogy a Költő végleg abbahagyta az írást? Ez elmondja, hogy egész fiatalságában futballistának készült, annak idején ő volt a szovjet válogatott keret kapusa. Senki sem ismeri a labdarúgást? Az baj. Miről fogunk akkor beszélni? Egyelőre semmiről. Jevtusenko kérdez. Nem gondolják, hogy egészen elviselhető az élet itt a Szigeten? A környező országokhoz képest... de ismerik-e szomszédaikat? A társaságban senki sem ismeri a szomszédos szigeteket. Lassan mégiscsak forrni kezd a felháborodás. Ez itt gyarmat a legrosszabb fajtából, magyarázzák, a szolganépek megtévesztésére felcicomázott kirakat. A Költő Kubáról beszél. Hatvanhárom óta ismeri, Castro barátja volt, ma már nem az. írókat börtönöznek be, mondja komoran, Padillát említi, tizenöt évet jelent egy rossz pillanatban közölt kritika. Ezt a szabadságot akarják? — kérdezi. Tudtával itt nem ítélik börtönbüntetésre a kritikusokat. A hallgatóság tiltakozik. És a gazdasági helyzet? — érdeklődik a Költő. Igaz-e, hogy külföldről élelmezik a szigetet, és mi lesz a néppel, ha egyik napról a másikra magára marad? Az én hazám, teszi hozzá, nagyon unja már táplálni a kubaiakat. A vendéglátók tiltakoznak. Inkább az éhhalál, mint a rabszolgaság, mondják. Jevtusenko megjegyzi, hogy jóltáplált emberek szokták ismételgetni az ilyen nagy szavakat. Valaki burzsoának titulálja, nagyot nevet, hízeleg neki a dolog. Lenin is az építésre gondolt elsősorban, csak akkor rombolta le, ha jobbat talált a régi helyett. Lenin tudta, mit akar. Igen, ismétli meg komolyan. Amikor megismerkedtek, Castrónak még csak fogalma se volt róla, mi a tudományos szocializmus, milyen buktatókat rejt az istenségként imádott forradalom. Most már mindenki ellene van. Elnyújtja lábait, karjai a szőnyegre lógnak, úszik a hangzavarban, elégedetten mosolyog. Enyhén megveti vitapartnereit, de örül minden ellentmondásnak, mintha várná, hogy hátha mégis meggyőzik, hátha akad közöttük egy értelmes alak. Azzal vádolják, hogy a költő sze-12 A HÉT
