A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-22 / 4. szám
LÁTOGATÓBAN 55 CSAK FELKERESRE ÍROK’ Születésnapi beszélgetés Rácz Olivérrel Fotó: NAGY LÁSZLÓ — Az utóbbi egy-két évben alig találkozunk az írásaival a hazai magyar sajtóban. Mi ennek az oka? Keveset vagy egyáltalán nem ír, esetleg a szerkesztőségek zárkóznak el művei közlésétől? — Tizenhét éves koromban jelentek meg első verseim a hajdani Kassai Újságban, amely felszólított, hogy küldjék be a lapnak verseimből. Talán azóta rögződött belém, hogy soha sem hazai, sem külföldi lapnak nem küldtem felkérés nélkül írást. Nem önteltségből: egyszerűen úgy véltem, ha írást kívánnak tőlem, majd jelzik. Ez így is volt hosszú négy évtizeden át. Annyira, hogy első verskötetem (Kassai dalok) tervezett kiadásáról az Új Szó beharangozójából szereztem tudomást. Fenti elvemtől mindössze egyszer tértem el: 1990- ben, Versek a múltból cím alatt, néhány olyan versemet küldtem el az Önök lapjának, majd a Szemlének, amelyeket a kiadónak "ideológiai" okokból ki kellett hagynia a fenti kötetből: besorolásuk öngyilkosság lett volna. A versek azóta sem jelentek meg: utóbb megtudtam, "valakik" úgy döntöttek, hogy a versek dátumát bizonyára meghamisítottam. Pedig — az eredeti példányok papirosából, tintájából (akkoriban még nem irtunk golyóstollat) hivatásos szakértő percek alatt megállapította volna, hogy a versek valóban a negyvenes években íródtak. Hát ez az, amit múló életem végéig bánni fogok: azóta ismét csak felkérésre írok. Például a pesti MTI meghívásos, névre szóló pályázataira. Tavaly három kis írásomat különdijban részesítették, ez idén két írásomat leközöltették. írok. (Úgy tudom, egyik kötetem szerepel a Madách Kiadó jövő évi kiadói tervében.) — 1968 után Ön fontos közéleti tisztségeket vállalt. Miért? — Egy: nem vállaltam — a felkínált miniszterhelyettességet két ízben, ajánlott levélben utasítottam vissza, mert nem óhajtottam megválni szülővárosomtól, iskolámtól. Kettő: amikor mégis a nyakamba varrták, a magyar nemzetiségűek által betöltött miniszterhelyettesi, miniszteri, SZNT-alelnöki tisztségeknek már mindnek volt gazdája. Nekik is felteszik majd születésnapjuk alkalmából ezt a kérdést? Jó: közel negyvenéves voltam, amikor "beléptettek" a pártba. Nem "felülről": ezt, különféle ürügyekkel mindig sikerült kicseleznem. (Ehhez viszont hozzátartozik, hogy már a negyvenes évek végén írtam, továbbá externista előadója voltam a pozsonyi magyar tanszéknek. Gyakran kellett Pozsonyba utaznom, megbeszélésekre. Akkori, nálam 10—15 évvel fiatalabb kartársaim ilyenkor mindig nekem szegezték a szemrehányó kérdést: "Miért nem lépsz be a pártba? Közöttünk van a helyed!" Nem léptem be. Ám az akkori túlbuzgó, a forrpontig lelkes párttagok közül, az 1968-as események idején, jó néhányan "kompenzálni" kezdtek. Kompenzálták előző túlbuzgóságukat. Nekem — nem volt mit kompenzálnom.) Nos, engem tanítványaim szülei "léptettek be": helyesnek tartom-e, hogy a város több tucatnyi iskolaigazgatója közül egyedül a "magyar" iskola igazgatója nem párttag? "Igazgató úr, lépjen be; attól maga még az marad, aki!" Az is maradtam. S mert becsülettel végeztem pedagógusi munkámat, s mert írói munkám is kezdett ismertté tenni, a 60-as évek közepén bekéretett a Kerületi Pártbizottság akkor tisztségbe lépő, új első titkára. Egyenesen a tárgyra tért: Miért van az, hogy elődei sohasem bírtak közös nevezőre jutni a lakosság nagy részével? — Nyílt kérdésre nyílt válasz: Azért, mert ebbe a... városba minden elődöd eleve azért jött, hogy "móresre tanítsa" az... ittenieket. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy megpróbáljon együtt élni, együtt érezni ennek a sokat hányatott városnak a népével. A titkár, dr. Koscelanský, mai tudatommal is állíthatom, nagyon odafigyelt szavaimra. így kerültem be többedmagammal, docensekkel, egyetemi tanárokkal, a kerületi pártbizottság elnökségébe, amely — a kritikus években — a párt reformszárnyához tartozott. (A fenti titkár ellen felhozott vádak egyik legsúlyosabbika, 1970-ben, amikor kizárták a pártból, az volt, hogy — értelmiségiekkel vette körül magát. Ezeket utóbb sorra kiebrudalták az elnökségből, többüket a pártból is.) Engem azért nem, mert 1969-ben, pontosan a fenti elnökség javaslatára, mégis kineveztek iskolaügyi miniszterhelyettesnek, és az akkori vezetők számára nagyon kínos lett volna, ha egy alig néhány hete kinevezett miniszterhelyettest kirúgnak a pártból. Megelégedtek azzal, hogy — telefonon — lemondattak elnökségi tagságomról. Örömmel mondtam le. — Érez-e valamelyik cselekedete vagy döntése miatt lelkiismeretfurdalást? — Noha sohasem gondoltam volna, hogy 75. születésnapom "megünneplése" afféle vád alá helyezés vagy felelősségre vonás formájában történik majd meg, készséggel válaszobk. Miért is éreznék? Azért, mert még vidéki iskolaigazgató koromban döntő részem volt a magyar gimnáziumok kiharcolásában? Az iskolák "összezárása" elleni harcban? A "kétnyelvű" oktatás elleni, ádáz küzdelemben? Azért a sok tucat magyar és jó néhány szlovák gyerekért, akiket sikerült bejuttatnom különféle középiskolákra, főiskolákra, sőt — ösztöndíjas, külföldi egyetemekre? Azért, mert miniszterhelyettességem alatt sikerült sokszorosan megnövelnem a magyarországi ösztöndíjasok létszámát és majd-6 A HÉT
