A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-22 / 4. szám
SORSOK Színe és fonákja Kedves ismerősömmel beszélgetek Pozsony belvárosának egyik kávéházában. A helyiségben viszonylag sok a szabad asztal. A meglehetősen kevés vendég halkan beszélget, szól a kellemes zene. Ideális közeg a baráti csevegésre... Ám a kellemes, nyugodt kávéházi hangulatot egy csoport roma hölgy törte meg. Körülbelül nyolcán lehettek. Hatalmas hangzavar közepette elfoglalták helyüket a szabad asztaloknál. Egymásnak kiabáltak az egyik asztaltól a másikig. Majd jött egy újabb csoport. Öt-hat felnőtt és pár egész pici gyerek. Az iménti ideális közeg teljesen megváltozott. Alig hallottam mit mond a velem szemben ülő barátnőm. A vendégek szinte menekültek a kávéházból. A ruhatárnál egy öregúr zsörtölődött: Igazán semmi kifogásom nincs a cigányok ellen, ha rendesen viselkednek. De ha egyszer nem tudnak civilizált ember módjára viselkedni, akkor menjenek vissza oda, ahonnan jöttek! Az állam csak pumpálja a pénzt beléjük — teljesen fölöslegesen. Ezek sohasem fognak kulturáltan élni. Élösködnek, lopnak... Ah, nem is folytatom, mert csak felidegesítem magam. Fejezte be monológját az idős úr. Aztán fogta a kalapját, és angolosan távozott. "Én tényleg igyekszem..." Tiborral pár évvel ezelőtt ismerkedtem meg. Akkor a pozsonyi konzervatórium diákja volt. Játszott Claudio Abbado zenekarában, és a szakemberek szerint egyike volt a legjobb szlovákiai hegedűsöknek. A konzervatórium után Tibor folytatta tanulmányait. Jelenleg is az osztrák fővárosban él. Készített rrfár lemez-, CD-felvételeket, játszott és játszik több zenekarban is. Egészen 1992 decemberéig nem volt semmilyen problémája amiatt, hogy romának született. — Tavaly novemberben pozsonyi barátaimtól kaptam egy ajánlatot, hogy hozzunk össze egy kamarazenekart — mondja Tibor. — Mivel nekem Bécsben semmilyen halaszthatatlan programom nem volt, örömmel mondtam igent az ajánlatukra. Egyedüli gondot a lakás jelentett. Hirdetés útján sikerült bérbe vennem egy garzonlakást Ligetfalun. A tulajdonosokkal gyorsan megegyeztem, úgyhogy december elsején már a lakásba költöztem. Rögtön az első pillanattól nagyon ügyeltem arra, hogy gyakorlásommal ne zavarjam a szomszédokat. Este tíz után, reggel nyolc előtt sohasem vettem a kezembe a hegedűmet. Úgy december közepén a barátnőm hívott Becsből, hogy a frissen alakult kamarazenekarunkkal Ausztriában is bemutatkozhatnánk. Ennek érdekében úgy döntöttem, hogy pár napra elutazom Bécsbe, és elintézem a fellépésünkkel kapcsolatos dolgokat. Igen ám, de mit csináljak a lakásban lévő virágokkal? A tulajdonosok, amikor bérbe adták nekem a lakást, lelkemre kötötték, hogy gondozzam, öntözzem a virágokat. Pozsonyi ismerőseim a város másik végén laknak, őket nem akartam megkérni. Elutazásom előtt becsöngettem a szomszéd lakásba, ugyanis azon az emeleten, ahol én laktam, még egy lakás volt. Hosszú csengetés után egy idős asszony nyitott ajtót. Bemutatkoztam, elmondtam, hogy a szomszéd lakást bérelem, pár napra el kell utaznom, és nagyon kérem, öntözzék meg a virágokat. Odaadtam a kulcsot meg egy doboz bonbont. Az asszony csak nézett, aztán elvette a kulcsot, a csokoládét, megígérte, hogy locsolni fogja a növényeket, és becsukta az ajtót. Már csak az ajtó mögül hallottam a hangját: Képzeld Lajos, a szomszédban egy cigány lakik. Ezentúl már nemcsak az utcán, hanem a házban is félhetünk. Én csupán ezt a két mondatot hallottam, de ez is elég volt, hogy egy időre elvegye a jókedvem. A mi családunkban sohasem volt téma a származásunk. Én mindig igyekeztem, hogy beilleszkedjek abba a közösségbe, amelyikben éppen vagyok. S azt hiszem a családom valamennyi tagja így volt ezzel. Apám szintén zenész. A zenekarban, tehát a munkahelyén sohasem voltak gondjai. Anyám a háztartást vezette. Nem emlékszem, hogy panaszkodott volna azért, mert az utcán valaki is "lecicjányozza". A nővérem jogot végzett. O ugyan néha mondogatta, az az érzése, hogy a diáktársai a háta mögött megjegyzéseket tesznek rá a származása miatt. Ilyenkor apám csak annyit mondott: ezzel nem kell törődni. Tanuljatok, dolgozzatok rendesen, becsületesen, akkor majd befogadnak maguk közé az emberek. Hát én tényleg igyekeztem. Kitüntetett tanuló voltam a konzervatóriumban. Becsben is a legjobbak közé tartoztam. Úgy vettem észre, a környezetemben élő embereket sem érdekli, hogy milyen a bőröm színe. A lényeg az iskolában, a zenekarban mindig az volt, hogy ki mit tett le az asztalra. Hidegzuhanyként ért a szomszédasszony megjegyzése. Azóta is egyre gyakrabban foglalkoztat ez a dolog. Eddig ha az üzletben az elárusítónő nem volt kedves, készséges velem szemben, azt hittem rossz napja van. Most ha ez megtörténik, azt hiszem ez azért van, mert cigány vagyok. S ettől a gondolattól nem tudok szabadulni... Holott tudom, hogy az emberek többsége Pozsonyban is, meg másutt is a világban nem csinál gondot abból, ha a szomszédja származását tekintve roma. Azt is tudom, hogy egy megjegyzés miatt nem kellene olyan sokat foglalkoznom a származásommal. De mindhiába. Gyökeret eresztett bennem egy érzés, valamiféle félelemérzés, amelytől képtelen vagyok megszabadulni. Tibor mindezt halkan mondja. A Hviezdoslav téren egy kis cukrászdában ülünk. A pincórnő kedvesen mosolyog ránk. Amikor elmegyünk a mellettünk lévő asztalnál ülő idős hölgy Tibor után kiált: Uram, itt hagyta az esernyőjét! Majd barátságosan nyugtázza: Milyen szórakozottak is ezek a fiatalok! Tibor még bemegy a Priorba, hogy pénztárcát vásároljon magának. Elkísérem. Az elárusítónő készségesen mutatja meg a pénztárcákat. S amikor a fiú végre kiválasztja a számára megfelelőt, az elárusítónő kedvesen megkérdezi, hogy becsomagolja-e. A vásárlás után meg is jegyzem: nekem úgy tűnik, az embereket nem érdekli a bőre színe. Ha rendesen, kulturáltan viselkedik, a környezete is ugyanúgy viszonyul hozzá. — Hát igen. Én is így gondolom — bólogat Tibor. Pár perc után aztán hozzáteszi: — Azért kivételek is akadnak... KAMONCZA MÁRTA A HÉT 1
